Technikatörténeti szemle 5. (1970)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Endrei Walter: C. Aspin–S. D. Chapman: James Hargreaves and the Spinning Jenny - Heckenast Gusztáv. Rolf Sprandel: Das Eisengewerbe im Mittelalter

szonnal merítve mély forrásismereten alapuló tudásából — könnyen megállapíthatják azt is, hogy Sprandel mit nem tud. Tájékozottsága és alapossága a német, francia, angol, spanyol, olasz és svéd középkori vaskohászat vonatkozásában lenyűgöző ; a cseh és lengyel anyag ismerete már több kívánni valót hagy maga után, a magyar anyagból csak Wenzel Gusztáv 1880-ban megjelent bányászattörténeti monográfiájának egykorú német recenzióját tudja felmutatni, Kelet-Európából és a Balkánról pedig semmit. Persze tudomásul kell vennünk, hogy az egyetemes történetben az egyéni tudás szükségszerűen korlátok közé van szorítva, ezért, ha fájlaljuk is, hogy Sprandel nem volt képes monográfiájában arányosan átfogni egész Európát, szemrehányást nem tehetünk érte. Könyvének alapvető fogyatékosságai nem forrásismereteinek szükségszerű korlátozottságából, hanem a koncepciót meghatározó módszertani hibákból következnek. Sprandel a vastermelós és vaskereskedelem történetét i. sz. 500 és 1500 közt, írott források alapján, társadalomtörténeti és fejlődéstörténet szempontból dolgozta fel. Figyelmen kívül hagyta a középkorban, különösen a korai középkorban alapvető régészeti anyagot, és elmulasztotta a fejlődéstörténet, középpontjába állítani a technikai fejlődést. Miközben helyesen állapítja meg, hogy az írott források csak ritkán adnak felvilágosítást a vaskohászati létesítmények szerkezetéről, általában mellőzi az Európa-szerte virágzó kohászati régészet nyújtotta gazdag szerkezeti és metallográfiai anyagot, a vízierőnek a kohászatban való alkalmazásával kapcsolatban pedig az általános tudomány- és technikatörténeti vizsgálódások eredményeit. A könyv java része így — címével eUentétben — csak a késő középkort tárgyalja. Az írott forrásokra koncentrált anyaggyűjtésből sajnálatosan, bár önmagában logikusan következik az első rész országonkénti szerkezeti felépítése, a szabályzatok és a kereskedelemre vonatkozó adatok halmozásából pedig, mivel elhományosul a vízierő alkalmazásának és az indirekt eljárás felfedezésének korszakalkotó jelentősége, szinte nem is jöhet ki más, mint az a — lényeget éppen szem elől tévesztő — megállapítás, hogy a vastermelés szervezeti formái és társadalmi hordozói a késő középkorban lényegében ugyanazok, mint a virágzó középkorban voltak. Ezek után már nem meglepő, hogy a középkori technikai fejlődés egy alig húsz oldalas fejezetrészbe van összeszorítva. Sprandel könyve mindezek ellenére nélkülözhetetlen a középkori vaskohászat és vaskereskedelem történetével foglalkozó kutatók számára. Nem táblázatai és árgörbéi teszik nélkülözhetetlenné, mert ezek hozzávetőleges voltával szerzőjük annyira tisztában van, hogy óvakodik következtetéseket levonni belőlük, hanem éppen az a megfontolt forráskritika, amely ha alkalmazza is ezeket a divatos módszereket, többet ad a realitás megismerésére, mint tetszetős látszateredményekre. Sprandel leszámol az irodalom számos megalapozatlan állításával, a szakirodalom közhelyeit pontos forráshivatkozásokkal teszi ellenőrizhetőkké, sovány technikatörténeti fejezetében sikeresen lokalizálja az indirekt eljárás bevezetését Brescia környékére, és kimutatja, hogy az észak-itáliai vasércek összetétele tette szükségessé ezt a technikai felfedezést, valószínűleg már a XIII. század első felében. A könyv számos függeléke közül kiemelkedik a középkori mértékekről szóló gondos összeállítás és a 25 lapra terjedő gazdag irodalomjegyzék. Heckenast Gusztáv