Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

méretű hohók híján) egyáltalán nem, acélt pedig szinte csak véletlenszerűen vagy pedig igen komplikált eljárással, kis mennyiségben termelhettek. Hiányoztak persze a vas feldolgozásának olyan módszerei is, mint az esztergálás és a hengerelés, tehát sem pontosan illeszkedő vasalkatrószeket, sem ellenállóképes gőztartályokat nem készíthettek. így azután a késői ókori mérnökök csak kisméretű, többnyire játékszernek, kísérleti eszköznek használt szerkezeteket hajthattak meg melegített levegővel, gőzzel, s a sűrített levegőnek hajítógéphez való alkalmazása sem haladta meg a torziós fegyverek hatékonyságát. Hogy mennyire nem a mérnökökön múlott az ókori gépesítés fejlődése, mi sem mutatja jobban, mint fejlett műszertechnikájuk. Egyszerű mérőeszközök már a korai mezopotámiai és egyiptomi civihzációkban használatosak voltak, hiszen ilyenek (szintező stb.) nélkül a monumentális épületek és csatornarendszerek megtervezése lehetetlen lett volna. A napóra után a vízórát is hamarosan feltalálták s ez volt az ókor legelterjedtebb időmérő műszere. Kteszibiosz úszóra szerelt fogasléc segítségével mutatóskálát alkalmazott rá. Kerekes járművek által megtett utak mérésére szolgált a Vitruvius által leírt és ennek alapján később gyakran ábrázolt hodométer; fogaskerekes szerkezet, amely bizonyos számú kerékfordulat után golyót ejtett egy ládába s a golyók megszámolásával számították ki a távolságot. Komplikált fogaskerék-áttételekkel működött az a hellenisztikus korbeh időszámító gépezet, amelyet Antikytherai szigete mellett találtak a tengerfenéken.

31 Az energiaadagolás műszeres ellenőrzése sem lett volna tehát elvileg megoldhatatlan feladat Héron nemzedéke számára, ha a kor kézműves üzemei igényelték volna a gépesítést. A vaskohászatnak és a vasfeldolgozásnak a gőz technikai hasznosításához szükséges foka ugyanis csak nagyüzemi vállalkozásokban lett volna elérhető, olyan gépi berendezésekkel, amilyeneket az európai középkor vízienergiát alkalmazó vasművessége használt később. A vízikerék és az általa meghajtott érczúzóhoz, fújtatóhoz, kalapácshoz szükséges közlőművek ismeretesek voltak a késői ókorban, de nem volt meg az az üzemforma, amelyben ezek a technikai tudáselemek gépekké állhattak volna össze. A hellenisztikus és római hadseregeknek voltak kovácsai, de nem voltak — és a katonai szervezet természete szerint nem is lehettek — kohászai. A rabszolgatartó mezőgazdasági nagyüzemek vasszükséglete nem volt olyan nagy, hogy saját kezelésű kohászatra kellett volna berendezkedniük. A városi kézműves műhelyek, akár rabszolgaüzemek voltak, akár szabadok kisüzemei, kevés szerszámmal és sok emberi munkával könnyen megmunkálható anyagból viszonylag drágán eladható árut állítottak elő. A vas feldolgozása csak akkor versenyezhetett volna a bronzéval, ha nagy tömegű és jó minőségű alapanyag állott volna rendelkezésre, ezt viszont csak a vaskohászat új találmányokat és nagy befektetéseket igénylő fejlesztésével lehetett volna elérni. De a rabszolgaműhelyek tulajdonosai ilyesmire nem váUalkoztak, mert a drága munkaerőt gyorsan, jövedelmezően kellett kihasználni, a szabad kis árutermelő kézművesek pedig a rabszolgamunkával folytatott versenyben alulmaradva, éppen csak fenntarthatták létüket s nem gondolhattak üzemük bővítésére. Ebből is látható, hogy míg a mezőgazdasági nagyüzem esetében — amíg egyáltalán megszerezhető volt — bevált a rabszolga munkaerő, addig a kézművességet stagnálásra ítélte. A késői ókori mediterrán és közel-keleti társadalomban, amelyben a bővelkedő előkelők és az ínséget szenvedő tömegek közt csak igen szűk középréteg alakulhatott ki, a kézműves termékek piacviszonyai csak igényes luxuscikkek és ezek silány utánzatainak termelését engedték meg; mindkettőre alkalmas volt a rabszolgaüzem, amely szerszám helyett egyrészt a kézügyességet, másrészt a