Technikatörténeti szemle 5. (1970)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Nagyüzem és gépesítés az ókorban

Embertelen volta azonban nem csupán egószségromboló hatásában, hanem a vele végzett munka sajátos természetében is rejlik. Az ember a puszta energiaszolgáltatásra beprogramozott áUat szerepét tölti be a taposókeréken, tehát az energiaközvetítés technikai „tárgyiasításának" — mely emberen kívüli energiaforrás bekapcsolását tette lehetővé — egy, a technikai fejlődés igazi tartalmával, az emberi munka fokozatos mechanikus behelyettesítésével ellenkező esete forog fenn. Ez a mélységes ellentmondás csak osztálytársadalom talaján jöhetett létre, azon is csak az embernek ember által való elnyomása szélsőséges eseteként, az ingyenes munka olyan túlfeszített igénybevételeként, amelyhez képest a rabszolgaság már bizonyosfokú felemelkedést mutat, mert a pénzbe kerülő munkaerőt legalább valamelyest kímélni kellett. Mindez arra mutat, hogy a késői ókor technikája elérkezett a fejlődésnek arra a pontjára, amelyen komplikált közlőművek alkalmazásával hatalmas munkagépeket állíthatott be, de ezeknek működtetése emberi izomerővel csak a munkaerő oktalan pusztítása árán volt lehetséges. A fejlődés logikája szerint a kerék- ós emelő-elvű szerkezetek meghajtásában is az állati izomerő kihasználását kellett volna továbbfejleszteni. Az ókori mediterrán és közeikeleti mezőgazdaság struktúrája azonban nem kedvezett a nagyállattenyésztós kiterjesztésének. A laza talajokra szorítkozó, kevés trágyázást igénylő szántóműveléshez nem kellett egy pár ökörnél több az eke elé, a jelentős szőlő-, olaj-, gyümölcskertészet meg teljesen nélkülözhette az ekét. A lovat csak hadi- és sportcélokra használták, a teve a földművelő területek perifériáinak teherhordó állata maradt. A teherhordásban a szekér háttérbe szorult a málhás szamár, öszvér, de ezek is a rabszolga mögött. A lofogatolás fogyatékos technikája — a nyakából húzó áUat kerekes alkalmatossággal is legfeljebb 62 kg terhet tudott vontatni — szintén arra mutat, hogy az állati izomerőt az ókor még adott technikai lehetőségein belül sem hasznosította eléggé. Ennek alapvető oka nem a rabszolga-munkaerő bősége volt, mint azt sokan feltételezik, hanem általában az emberi munkaerő relatív olcsósága az állatihoz képest. A mezőgazdaság akkori termelési rendszerében az öntözhetőség, ül. könnyen szánthatóság által korlátozott termőtalaj legkiadósabb kihasználása a gabonatermesztés volt, s gabonával több emberi, mint állati izomerőt lehetett termelni és fenntartani, ha egyszer legelőre és rétre nem futotta a földből. Ez magyarázza azt, hogy az energiaigényes szerkezetek meghajtásához, még embertelen áldozatok árán is, emberi izomerőt próbáltak alkalmazni, s csak kisegítésképpen pótolták azt a kis mértékben rendelkezésre álló állati izomerővel. Amennyiben erre a pótlásra egyáltalán sor került, az a járgánynak mint a hajtóerőt felvevő szerkezetnek a segítségével történt. Minden jel szerint görög földön találták fel, ahol i. e. 300 körül már említik, éspedig nem önáUó közlőmű formájában, hanem malomkővel egybeépítve. Eredete a kézimalomra, pontosabban annak elforgató vízszintes csapjaira nyúhk vissza, és összefügg az ókori szárazmalom-típus kialakulásával, amelynek felső, forgó kövét feltámasztó csapággyal függesztették, hogy ne nehezedjék teljes súlyával az állókőre, ami egyrészt a kezelhetőséget, másrészt az örlőfelületet növelte. A felfüggesztő szerkezethez csatlakoztak azok a vízszintes karok, amelyeket a közéjük áUó ember maga előtt tolt vagy amelyekhez a szamarat, öszvért fogatolták. A járgányos malom a mezőgazdasági nagyüzem munkaeszköze volt (az i. e. II. században Cato egy nagybirtokon három szamárhajtotta és egy kézi malmot tartott szükségesnek), de talán már előbb a római városi pékségek rendezkedtek be járgányos őrlőmalmokkal. Négy ilyen malommal felszerelt péküzemet ástak ki Pompejiben, s városi malmot ábrázol számos sírkő is.

27