Technikatörténeti szemle 4. (1967)

SZEMLE - Bíró József: „Balatoni Hajózási Múzeum”

őskorban egyik öble csaknem Hévízig borította el a Keszthely melletti völgyet, Fonyód, Szigliget csak szigetként emelkedett ki habjaiból. Növelte még ezt a területet az akkor még jóval nagyobb Kisbalaton is, amely a múlt század közepéig összefüggő víztükröt alkotott a Balatonnal. A tó területi változásait híven szemléltetik a bemutatott régi és újabb kori balatoni térképek. A vidék kedvelt települési helye volt a különböző korok népeinek. A hatalmas vízterület biztos megélhetést nyújtott nékik. Bgy-fatörzsből vájt primitív csónakjaikkal halásztak a tó vízében. Ezt a csónaktípust, a „bödönhajót" a múlt század közepéig még általánosan használták a Balaton területén. Igen szép példányát láthatjuk a kiállításon. A múlt század végére a környék őstölgyesei teljesen kipusztultak. Alkalmas fa a bödönhajók készítésére nem volt, a Komáromból ide származott hajóácsok a kisebb fából is elkészíthető deszkacsónakot, a „lentahajót" honosították meg. Ez volt az őse a mai sportevezősöknek is. A lenta-hajót is sikerült még eredetiben bemutatni. A rómaiak időszámításunk előtt 12 körül érkeztek a Balaton — római nevén lacus Pelso — partjára, s elfoglalva a mai Dunántúl egész területét, Pannónia néven a romai birodalomhoz csatolták. A rómaiak fejlett hajóépítő technikája, a Dunán folytatott élénk hajózás és a pannóniai úthálózat kialakulása a Balaton területére is kiterjedő közlekedést feltételez. Ennék a hajózásnak az emlékét idézi a Nagyvázsonyból előkerült Neptunusz oltárkő díszítménye, mely halászjelenetet ábrázol. Római hagyaték lehet a szintén bemutatott kisbalatoni evező formája is, amely teljesen megegyezik a párizsi Louvre-ban őrzött Tiberis szobron látható evezővel. A század elején még használt evező vonalait két évezreden át megőrizte a régi hagyomány. A honfoglaláskori és Árpád-kori magyarság hajózásának csak oklevelekben maradtak fenn emlékei. Ezek tanúsága szerint a halászatnak és a réveknek jelentős szerepe volt a vidék népeinek életében. A török időkben a Balatonnak fontos szerepe volt hazánk védelmében. A hatalmas vízterület és a tóhoz tartozó mocsárvidék 130 esztendeig természetes erődként vetett gátat az ellenség további hódításainak. A tihanyi, szigligeti, keszthelyi, zalavári végvárak, amelyek a tóra támaszkodtak, sohasem kerültek az ellenség kezére. A várkapitányok könnyen mozgó vári egységeket állítottak fel, s hajóikkal gyakran rajtaütöttek a török rablókon. Ezeknek az egységeknek a hajóit naszádoknak nevezték. Könnyű, gyorsjáratú hajók voltak, 30—40 fős befogadóképességgel. Hamar tönkrementek, 3—4 évenként cserélték ki újjal, talán ezzel magyarázható, hogy egyetlen példánya sem maradt az utókorra. A rekonstruált tervek alapján készült 1 : 50 léptékű modell mégis híven formázza az eredetit; a múzeum egyik legkedveltebb kiállítási tárgya. A Balaton első nagyobb áruszállító hajóit a Festetics-család építette. Felismerve a vízi szállítás gazdasági előnyeit, a fenékpusztai birtokon hajóépítő telepet létesítettek. Az idegenből hozatott hajómesterek keze alatt szerencsésen keveredett a török idők könnyű naszádjainak és a tengeri szállítóhajóknak a típusa, mely a sekély vizű, de gyakran hullámzó tó vizén is alkalmas volt szállításra. A leghíresebb Festetics-hajó, a „Phoenix" tervrajza fennmaradt az utókorra, ennék alapján készíttette el hű modelljét a Közlekedési Múzeum. Hazánk elmaradott társadalmi viszonyaiban keresendő, hogy a XIX. század elejére már ismét nincs egy nagyobb hajó sem a „Magyar Tengeren". Széchenyi Istvánnak, a reform-kor nagy vezérének hosszas küzdelmébe került, míg