Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia

mely az antikvitás legfontosabb technikai örökségét, az erőgépet a vízikerék formájában átvette és sokoldalúan felhasználta, a barbarizmusból frissen kiemelkedő népelemei révén animisztikus-mágikus elemekkel itatta át a keresztény monoteista erkölcs-vallást és az ókori vitalista filozófiát, melyeknek eredeti tartalmát évszázadok alatt lépésről lépésre kellett letisztogatni a kezdetlegesebb gondolkozásmód tapadványaitól. Az ókori tudomány, a statika és a geometria nagyjai, Archimedes és Euklides éppen ezért viszonylag későn váltak mintaképekké, jóval előbb nyert általános befogadást Aristóteles természetfilozófiája, mely közelebb állt a közvetlen természetszemlélethez és vitaiizmusa szállást kínált animisztikus képzetéknek és mágikus praktikáknak is. Az angyalokkal és ördögökkel benépesített skolasztikus aristotelismus keretein belül kezdődött meg a természetről való gondolkozásnak az az átalakulása, mely a XVII. században a mechanisztikus elv diadalával végleg háttérbe szorította az ókori vitalizmust. Az első tapogatózó lépések az új természetszemlélet felé a XIII—XIV. században történtek. Megelőzőleg, a XII. század elejétől kezdve nagy horderejű fejlődés indult meg a tedinikában. A vízikeréknek a legváltozatosabb munkamozgásokra való alkalmazásával és a szélmalommal általánosan elterjedt az emberi és állati izomerőnek természeti energiákkal való helyettesítése, az iránytűvel, a gravitációs hajítógéppel, majd a kerekes órával és az ágyúval az eddigieknél állandóbb, egyenletesebb, sőt mesterségesen előállítható energiák álltak a technika szolgálatába. Az erőgépek nemcsak egy teljesen gépesített technika utópiáját idézték fel a gondolkozók elméjében (Roger Bacon), hanem a mozgásnak az ókoritól eltérő koncepcióját is. A mágnesség és a gravitáció jelenségének egyetemessége mögött eltörpült a természeti testek vitalista önmozgása. Fierre de Maricourt nem a mágnes belső természetéből, hanem a világegyetem pólusainak vonzóerejéből vezeti le az iránytű mozgását. Kortársaival együtt a perpetuum mobile technikai megvalósításának módjait keresi, abban a meggyőződésben, hogy a természetben hatalmas energiák soha nem szűnő áramlása folyik, amelybe az ember a maga erőgépeit bekapcsolhatja. Míg Aristóteles fizikájában minden nyugalomra törekszik, a XIII. század gondolkozói az állandó mozgást tekintik a természet alapvető tendenciájának, az ókori statikus látásmód helyett dinamikusan éreznek, s lassanként utat tör bennük a felismerés, hogy az erő problémáját nem azzal a kérdésfeltevéssel lehet megközelíteni, hogy mi az a mozgás, amely leküzdi az ellenállást, hanem fordítva: mi az az ellenállás, amely alól fel kell szabadítani a mozgást? Jean Buridan már ezzel a kérdéssel a fejében nézi a vízfolyás kikapcsolása után is továbbforgó malomkereket, a gravitációs hajítógépet és a vadonatúj találmányt, az ágyút, s megszületik benne a modern mechanika alapelvének első, még nagyon is homályos megfogalmazása: az impetus-elmélet. Eszerint nem igaz az, hogy az erőszakosan mozgatott testet (azaz amelyet nem saját „természete" mozgat „természetes helye" felé), mozgatójától elválva a levegő „természetes" mozgása viszi előre, hanem a kerék azért forog tovább, a lövedék azért repül tova, mert a víztől, a puskaportól mozgató erőt, impetust vett át, akárcsak a vas a mágnestől, s ez mindörökké hajtaná, röpítené, ha a levegő ellenállása és a gravitáció le nem küzdenek mozgását. Bár Buridan (a XIII. századi oxfordi fizikusok nyomán) a sebesség és a gyorsulás közt is tudott különböztetni (ez utóbbit a sebesség által növelt impetusból vezette le), mégsem mondhatta ki világosan a tehetetlenség elvét, mert nem vonta kétségbe a testek „természetes" mozgását, amelyhez szerinte az ímpetus mintegy másik „ter-