Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Makkai László: Gép, mechanika és mechanisztikus természetfilozófia

energiák (lőpor, gravitáció — a kerekes óra és egyéb szerkezetek mozgatására) technikai alkalmazásával, azaz az erőgép kialakulásával. Megtörtént tehát az energiának az emberből való kiváltása, s ezzel a szervkiváltással kezdődő folyamat elérkezett minden szervesnek a kiváltásához: a szervetlen anyagokból felépített, szervetlen eredetű energiával működő géphez. A gép így paradigmájává, összehasonlításra alkalmas példájává válhatott a szervetlen anyagrészecskékből felépített, szervetlen eredetű erők által mozgatott világegyetem mechanisztikus koncepciójának.

7 A hasonlóságból az azonosságra vezető következtetés az emberi cselekvés és gondolkozás dialektikáján keresztül kényszerűleg ment végbe annak az összefüggésnek a révén, amely az embernek a természetre való kétféle önkivetítése, az objektivált és az imaginárius közt fennáll. Az objektiváló önkivetítés a munkában történik. A tudatos akarati munkatevékenység mintegy belevetíti a természetbe, mint a munka tárgyába a munka célját; az alkotás előbb van meg imagináriusan (célbavett valóság), mint objektíve (megvalósult cél). A munka folyamán az egyes munkamozgások, majd azok egész láncolata automatizálódik. Magán a eélkitűző akarati momentumon kívül, mely tudatos cselekvés marad, minden munkamozgás kikerül a tudatos érzéklés ellenőrzése alól, s kin esztétikus és vegetatív érzéklések ellenőrzése alatt folyik. Az automatizált munkamozgások a fentebb kifejtett sorrendben szerszámokba, közlőművekibe, gépekbe stb. objektiválódnak. Az objektiváló kivetítés megfosztja az illető munkamozgást antropomorf szubjektív jellegétől, és anorganikus mechanisztikus objektivitásában engedi azt felismerni. Így az ember saját objektivált munkamozgását előbb mint külső természeti folyamatot, és csak azután — viszavetítve önmagába — mint saját cselekvését érti meg. Mindazok a munkamozgások, melyek automatizálódván nem állanak tudati ellenőrzés alatt, de nem is objektiválódtak techjiikailag, úgyszólván észrevétlenül maradnak: a gondolkozás tárgya így egyrészt a tudatban szereplő célkitűző akarati tevékenység, másrészt az agyi érzékelés tárgyává váló objektivált technika lesz. A technikailag objektivált munkamozgásokhoz ezért a gondolkozásban a célkitűző, teleologikus mozzanat közvetlenül csatlakozik, mintegy azok közvetlen okaként, azaz belép a soronkövetkező, éppen még ki nem váltott munkamozgás helyére, mégpedig az imaginárius önkivetítés eredményeképpen antropomorf tényezőként. Az emberi imaginárius önkivetítése ugyanis alapjában véve az emberi munka teleologikus szerkezetének kivetítése a természetre: feltételezi, hogy a természeti jelenségekben ugyanolyan célratörő akarat működik, mint az emberben. Az imaginárius és objektiváló önkivetítésnek ebből az összekapcsoládásából (tekintetbe véve azt is, hogy a munka alapvetően társadalmi természetéből kifolyólag sohasem egyszerűen az egyén, hanem a társadalmilag meghatározott ember kivetítéséről van szó) következik, hogy a természetfilozófia mindenkori tárgya a technikailag feltárt természeti mozgásoknak a még fel nem tártakhoz való viszonya, s a fel nem tártak szükségképpen többé-kevésbé antropomorf-teleológikus vonásokat hordoznak. A természettudomány viszont a technikailag már feltárt természeti mozgások egymás közötti kapcsolatait vizsgálja, azokból próbálja rekonstruálni a természeti összefüggéseket. Minél kevesebb technikailag objektivált ismeretre támaszkodhatik, annál nagyobb mértékben függvénye a filozófiának. 7 A paradigma szerepéről a tudományos gondolkozásban, lásd: Toulmin, St., Foresight and Understanding. (London, 1961).