Technikatörténeti szemle 4. (1967)

TANULMÁNYOK - Rácz István–Soós Imre–Szőkefalvi-Nagy Zoltán: Timsógyártás Magyarországon a XVIII. Században

szetben nagyon hosszú idő alatt menne végbe. Emiatt a timsógyártás során azt a kőzetet használják fel nyersanyagnak, amelyben még csak szulfidok vannak. Nehézséget okoz, hogy szabad szemmel nem könnyű felismerni a gazdag timsókövet. Van olyan, amelyik fehér, mint a legszebb égetett mész, de van szürkés vagy húspiros timsókő. Minél nagyobb azonban a kőzet fajsúlya, s minél több csillogó-villogó kristálylapocska tűnik fel a friss törési felületen, annál nagyobb timsótartalom várható az illető kőzettől. Ezért azokat a köveket, amelyek nem sok timsót ígérnek, eleve kidobták, s építkezésre használták fel. A timsókő kifejtésével „értzvágók", vagyis bányászok foglalkoztak. A parádi timsókőbányában teljesítménybér volt, ennek nagysága azonban attól függött, milyen nehezen lehetett a kifejtendő kőzethez hozzáférni. 1796-ban pl. a kitermelt kőzet egy részét 77 % köbölt (1 köböl = 6,8 m

3

) köbölenként 1 forint 50 dénárral számolták el, a többit azonban már csak 1,25-tel.

11 2. A timsókő •pörkölése A kibányászott kőzetet egy ideig a bánya területén tárolták. A tárolás alatt meginduló mállás hasznos volt, de kárt is okozott a későbbi gyártási folyamatokban, ugyanis elősegítette a timsó kialakulását, de lehetővé tette a keletkezett timsó kioldását. E tapasztalatok alapján a kőzetet fedél (eresz) alatt tárolták, hogy csak a kedvező tényezők érvényesüljenek. Párádon a kőzetet kemencében pörkölték, ami akkor szinte a legfejlettebb módszernek számított. A beregi timsófőzők között volt olyan is, mint a podheringi, ahol olyanfajta gödrökben is égették a timsókövet, -mint amilyenben a meszet. Ugyanakkor viszont annak a területnek a legnevezetesebb lelőhelyén Kitaibel Pál javaslatára folytonos kemencéket használtak. Ezekbe felületre adagolták a friss timsókövet, s alul vették ki a pörkölt követ.

12 A parádi timsópörkölő (vagy ahogyan a pörkölés német nevéről nevezték: „Rost", „timsóföldet égető épület") túlnyomórészt szakaszosan üzemelt. Az épület falai téglából, nem terméskőből készültek, csak a bolthajtást és a zsindelyes tetőt tartotta 10 kőoszlop. A parádi Rost-nak két „ága" volt. Egy-egy ágába 8 öl fa ment bele, a kettőbe tehát 16 öl.

13 A kibányászott köveket ebbe a pörkölő kemencébe rakták. Döntő kérdés volt, miképpen folyik le a pörkölés. Sok függött a kőzetdarabok nagyságától, mert a kelleténél kisebb darabok hamar túlhevültek, az aránytalanul nagyoknak viszont nyersen maradt a közepe. Még a kellő nagyságúaknái is elkerülhetetlenül jobban áthevült a kőzet felülete, mint a belseje. A pörkölés levezetése nagy szakértelmet követelt. Ha ugyanis a tűz nem volt elég erős, a pirit csak részben, vagy egyáltalán nem oxidálódott. Ha viszont a kemence hőmérséklete túl magasra emelkedett, „agyonégetett" timsókő keletkezett, amelyből már nem lehetett elegendő mennyiségű timsót nyerni. Ilyenkor ugyanis a kénsav egy része kén-trioxidként elillant a kőzetből, másrészt pedig a kőzet szilikáttartalma üvegessé olvadt, elzárta a kőzet pórusait a kioldó víz elől. Csak a XIX. század közepén ismerték fel, mennyire káros, ha a kemence füstje éri a timsókövet. A timsókőre jutó korom ugyanis az oxidációval szemben 11 Orczy Cs. Levélt. Alum. Hagymás 42. 1821. 12 Szabó József, Timsókő és timsógyártás honunkban. Magyarország és Erdély képekben III. (1854) 116. 13 Orczy Cs. Levélt. Alumin. Hagymás. 42. 1821.