Technikatörténeti szemle 4. (1967)
TANULMÁNYOK - Rácz István–Soós Imre–Szőkefalvi-Nagy Zoltán: Timsógyártás Magyarországon a XVIII. Században
Ennél jóval többet is termelhettek volna, hiszen Párád akkor még bővében volt a timsógyártásra használható kőzetnek, s a belföldi kereslet is egyre nőtt, ugyanakkor pedig szinte korlátlan lehetőségek voltak a gyár termékének kiszállítására. A termelés mégsem fokozódott, hanem rövidesen csökkenő tendenciát mutatott, mert a földesúrral folytatott állandó torzsalkodás minden létfeltételétől megfosztotta a társulati üzemet. Elvárta volna a földesúr, hogy a bánya részjegyeiből (az ún. kuxákból) ő maga is részesüljön, s amikor a társulat ezt a jogosulatlan követelést visszautasította, mindent megtett, hogy megnehezítse a társulat üzemének működését. A timsógyárnak sok sebezhető pontja volt. Ezek közül a legfontosabb volt a fa, a tüzelőanyag, amelyből tetemes mennyiségre volt szükség a timsókő kihevítéséhez, a timsóoldat besűrítéséhez, valamint az alkalmazottak, munkások lakásának fűtéséhez. A szerződésnek megfelelően sok vita után adott ugyan fát az uraság, de akkor viszont rendszerint elég nagy távolságban jelölte ki a timsógyár részére kitermelhető fát. Igaz, akkoriban a fa nagy értékké kezdett emelkedni, minthogy az egyre jobban fellendülő hamuzsírfőzés révén a fa elégetésével nyert hamu kioldásával és bepárlásával sokan megsokszorozhatták vagyonukat. Az Orczy-családnak el kellett látnia fával a régebben létesült, de egyre fejlődő parádi timsófőzőt, amelyet a földesúr, a társulati timsógyár sikereit megirigyelve a Hagymás völgyben létesített, bár ott timsóban sokkal szegényebb, vasgálicban viszont sokkal gazdagabb nyersanyag állott rendelkezésre. Sebezhető volt a timsógyár a munkások tekintetében is. Míg Orczyéknak a földesúr jogán rendelkezésükre állott a parasztok robotmunkája, a jóval több természetbeni juttatás, a társulatnak mindenért alaposan meg kellett fizetnie. Azok a módszerek, amelyeket a kapitalizmusban a kisebb vállalkozó tönkretételére alkalmaztak, Párádon is felismerhetők. Átcsábították magukhoz az akkor már több éves tapasztalattal rendelkező Hogh Pongrác timsófőzőmestert, kifizetve kocsmai és mészárszéki adósságait 7 , s magasabb napszámot fizettek a munkásoknak. Sokszor jelentett fennakadást a fuvar kérdése is, a megtermelt anyagot nem tudták idejében leszállítani a megrendelőkhöz, mert az uradalom a kikötött robot-fuvart nem biztosította megfelelő időben. A bányatársulat többé-kevésbé a későbbi részvénytársaságok alapszabályai szerint működött, s nehézséget jelentett mindig, hogy a társulaton belül igen gyakoriak voltak a nézeteltérések. Az is fokozta a gondokat, hogy az Orczycsalád egyre több részjegyet szerzett magának, s 1805-ben már a részjegyeknek több mint a felét kezében tartotta Orczy József özvegye. A sok nehézség láttán a társulat 1805-ben feloszlott, s az üzemet elárverezték, a vásárló azonban váratlanul nem az Orczy-család, hanem egy másik nagy részvényes, Totovits Antal egri rác kereskedő volt. Totovits vezetése alatt a bánya teljesen tönkrement, úgy, hogy többszöri feljelentés után a bányafelügyelőség 1816-ban a bányát „fejedelemszabad"-nak nyilvánította és Orczynénak adományozta. 8 Ekkor neveztek el a bányát új tulajdonosáról Borbálának. Eztán nagy költséggel az Orczy-család újjáépítette csaknem teljesen romos társulati bányát (részben a Hagymás völgyi üzem terhére) s azt remélte, hogy most majd az uradalom és a gyár együttműködésével nagy hasznot érhetnek el. De nem ez következett be. 7 Uo., Aluminaría Hagymás. 1. 8 Uo., Aluminaría Inferior 33—1819.
