Technikatörténeti szemle 3. (1964)

Kalmár János: A középkori számszeríj

maton megy át, hogy a pontosabb lehúzás megtörténhessen és ami a legfontosabb, a felajzott számszeríj idő előtt való lehúzás ellen biztosítva legyen. 1500 táján történnek már ezirányu kísérletek a véletlen elsülés meggátlására. 1550-60-ban Nürnbergben már a gyorsitót (Schneller) is bevezetik a lehúzó mechanizmusnál, amely igen fontos volt különösen a céllövészetnél. Igen csekély érintésnél történhetett meg a lehúzás, ezáltal a találat pontosabb lehetett, a számszeríj nem mozdult el a kézben célzás közben. A XVI. század közepe táján a diós rendszer mellett megjelenik az u. n. csappantyuzár. A megoldás abban áll, hogy a felajzott ideg az ágyazat közepén vájt keresztcsatornába fekszik be, amelyet azután egy hátulról előre hajló lapos vaskarom zár le. /6. kép. / Lehúzáskor felemelkedik a karom és az ideg szabadon lendülhet előre, /l. sz.ábra./ Ezen egyszerűbb szerkezet ellenére a diós rendszer még a XVII. század elején is alkalmazásban marad. A XVI. század derekán már nem csupán nyil kilövésére, hanem golyóvetésre is szerkesztettek számszeríjat, /7. kép./ 7. ábra. Csappantyús számszeríj-lehúzó szerkezet A nyílvessző számára, a törzs felső szintjében vájt csatorna fölé félkör keresztmetszetű felső vezetéket erősítettek, amely a kilövendő golyónak a szükséges vezetést biztosította. Ezzel a berendezéssel pontosabb célzást érhettek el, és ellenőrizhetőbb röppályát nyert; a lövedék. Gyakori az olyanféle megoldás is, ahol egy, kétoldalt