Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)

A tradicionális közlekedésről - Gráfik Imre: A magyar nyereg és használata

megcsiszolt körülbelül 4 ujjnyi széles és a nyereg belső részének megfelelően hosszú bőrből áll, ami az előágast a hátsóval köti össze. A két vége rá van szerelve az ágasra. A seggbőr így a levegőben lóg, de az alsó hosszú szegélyén lyukgatva van, 4 lyuk van rajta. A nyereg szárnyának a felső hosszú szegélyén is 4 lyukat találunk, de nem a seggbőr lyukai alatt függőlegesen, hanem rézsútos irányban, ezekbe a lyukakba fűzik be a gömbölyű szíjból készült összekötő zsinórokat. Az összekötés felülről lefelé háromszögben megy, csomós kötéssel" (GARAY 1936: 110-111.). Összefüggések A magyar s azon belül a füredi nyereg és a huszárnyergek összefüggéseit vizsgálva — mint arra már korábban s más vonatkozásban idézett adataink is utalnak - azt tapasztaljuk, hogy a 18—19. század fordulójáig lényegében azonos típusról beszélhetünk. Ezt követően figyelhető meg a huszárnyergek olyan jellegű és kisebb-nagyobb mérvű átalakítása, fejlődése, illetve fejlesztése, mely már több ponton eltérést mutat a magyar s legfőképp a füredi nyeregtől. Ennek egyik jele, hogy 1832-től a huszárnyergeknél elhagyták - a felbukások alkalmával sok szerencsétlenséget okozó - első kápafejeket, s csak a hátsót tartották meg, a málha célszerű elhelyezésére. Más kisebb változtatásokkal együtt, „tehát 1832-ben már az alsó heveder (terhelő), a csattal ellátott felső heveder, a vasalással erősített kapák és a hátsó kapán megmaradt kápafej különböztetik meg az ősi magyar nyergektől huszárnyergeinket" (PETTKO-SZANDTNER 1931: 213). A huszárnyergek 1868-ban történt egyszerűsítése és a később végrehajtott változtatások már véglegesen eltávolították a „legmagyarabb fegyvernem", a huszárság legfontosabb felszerelését az egykori magyar fanyeregtől. A paraszti, köznépi használatban állt nyergek fontosabb jellemzői egyrészt általánossá váltak, másrészt szerkezeti sajátosságaik állandósultak. E megállapításunkat megerősítik — a fentebb hivatkozott - nagyobb tiszántúli, illetve az Alfölddel érintkező területek közgyűjteményeiben őrzött példányok is. Mindezen adatok alapján, úgy is fogalmazhatunk, hogy a különbségek az egyes műhelyek, mesterek által készített nyergek között nem mutatnak nagy és jelentős eltéréseket. Úgy tűnik leginkább egy—egy jellegzetes díszítőeljárás alkalmazása, illetve motívum sajátos felhasználása köthető egyes — a kutatás jelenlegi állapotában még nem ismert — készítési helyekhez, regionális igényeket kielégítő kis központokhoz. A tiszafüredi fanyergek faragott díszítményeinek vizsgálata kapcsán a kutatás úgy látja, hogy: „A legkorábbi darabok virágornamentikája erősen stilizált, megfogalmazásukban pedig hasonlatosak a tarsolylemezek palmettás díszeihez. Ilyen a Kiss Pál Múzeum 19. század első felére datálható nyerge is. A tarsolylemezekhez való hasonlatosságot még inkább megerősíti az a technikai megoldás, mellyel a domború faragások közét kitöltik. Ezek a gombostűszerű apró, sűrű pontok, illetve igen kis átmérőjű, szélükkel egybeérő körök a honfoglalás kori fémmunkák poncolt hátterére emlékeztetnek" (FÜVESSY 1996: 364-365; vö. LÁSZLÓ 1972). A díszítmények vizsgálata esetenként perdöntő lehet egy adott nyereg korát (és típusát) tekintve. A Néprajzi Múzeum négy, úgynevezett csontborításos fanyerget őriz, melyeknek