Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)
A tradicionális közlekedésről - Kemecsi Lajos. Az észak-dunántúli paraszti járműkultúráról
általánosan használatos egyesjárom hasonlóképpen nyugati eredetű vonóeszközként terjedt el. Alkalmazása a Kisalföld falvaiban volt nagyobb intenzitású, ahol már az első világháború előtt használták. Az egyesigák több különböző típusát ismerték az észak-dunántúli falvakban. Ezek azonban nem alkotnak elkülönülő területeket. A hagyományos kettes- és egyesjármok mellett, szórványosan előfordult a terület falvaiban a szarvasmarha fogatoló eszközeként, az eredetileg lószerszámként használt kumethám is. A lószerszámok az egész területen lényegében azonos típusba tartoznak. Napjainkban is általános a sziigybám használata. Két variánsa volt használatban még az 1960-as években. A kapás és a hagyományosabb puha bátszíjas szerszám elterjedése elsősorban a sík határú települések és a nehezebb hegyi fuvarokat végző falvak szerint változott. A kumethám használata főként a nyugat-dunántúli német településeken vált általánossá. S bár ismerték az ' * .23 Észak-Dunántúl más részén élő gazdák is, használata náluk nem terjedt el. A hagyományos járművek készítését is befolyásolták a természeti adottságok. A legfontosabb nyersanyag, a fa mennyisége, és minősége közrejátszott a vidék különböző szekérkészítő központjainak létrejöttében és fennmaradásában. Az észak-dunántúli, és különösen a kisalföldi térség fában szegényebb tájain a más vidékről származó faeszközárusok szerepe a 20. század derekáig meghatározó. A fában szegényebb kisalföldi településeken elsősorban hiánypótló, míg a Gerecse vidékén választékbővítő szerepet töltöttek be. Az iparosok és a vevőkörzetükben élő parasztság közösen alaldtották ki a jellegzetes járműtípusokat, ezáltal a táji különbségek megállapítása megoldhatatlan a járműkészítő tevékenység vizsgálata nélkül. A hagyományos szerszámkészlet változásában, az országosan megfigyelhető technikai fejlődés, korán elérte az észak-dunántúli falvakban dolgozó kerékgyártókat és kovácsokat. A gyári vastengely terjedésének pontos körülményei nem ismeretesek. A váltás intenzitása eltérő volt a kistájakon és az üzemformákon belül is. A vasalatlan fakó szekerek a 19. század második felében tűntek el. A vasalkatrészek gyarapodása a kocsikon az első világháború után felgyorsult. Napjainkban egyre kevesebb a szakmáját még folytató kézműves mester. A korábban a termelőszövetkezetekben dolgozó kovácsok és bognárok közül a legtöbben abbahagyták a mesterséget. A kocsik fém alkatrészeinek a pótlása némileg könnyebben megoldható. A különböző fémműves szakmákban dolgozók (lakatosok, esztergályosok) alkalmanként kisegítik a hagyományos alkatrész javítását igénylő gazdákat. A lovak patkolását is egyre nehezebben oldják meg a fuvarosok. A famunka elvégzésére alkalmas mesterember azonban oly ritka, hogy napjainkban egy—egy megyében csak két—három idős bognár dolgozik. A szükség azt eredményezte, hogy felelevenedtek a régi hagyományok és egy—egy gazda időnként maga faragja meg szekere törött alkatrészét. 24 Mások megvásárolják a községben még fellelhető régi kocsik és szekerek alkatrészeit és azokkal pótolják a hiányt. így aztán — az akár több faluból is összegyűjtött járműalkatrészekből olyan járműveket készítenek, amelyek elveszítik minden hajdani táji jellegzetességüket, s csak addig működnek, amíg tart a szedettvedett csere—alkatrész." 5
