Katona András szerk.: Közlekedés a Kárpát-medencében, Újabb kutatási eredmények (Budapest, 2003)

A tradicionális közlekedésről - Kemecsi Lajos. Az észak-dunántúli paraszti járműkultúráról

részben 18-20. századi helyi források (számlák, kontóskönyvek stb.) feltárásával váltak elérhetővé. Elsőrendű forrásnak tekinthetők a múzeumokban és gyűjteményekben található Észak-Dunántúlról származó járművek és a rájuk vonatkozó dokumentumok. A téma komplex, történeti vizsgálata megkívánta a történeti, agrártörténeti, nyelvtörténeti, nyelvészeti és helytörténeti kutatások adatainak a felhasználását, továbbá a földrajzi szakirodalom, a történeti forráskiadványok, az útleírások, történeti statisztikák szórványadatainak összegyűjtését is. A Kisalföldön és az Észak-Dunántúl más vidékein kialakult járműkultúra jellegzetességeit jelentősen alakító tényezők között, meghatározó volt a természeti környezet, illetve a kereskedelmi utak, piackörzetek hatása. A régió korai története óta meghatározó kereskedelmi utak, leginkább a járművek fejlesztésének, a szekeres központok kialakulásának voltak ösztönzői. A vidéken kialakult kereskedelmi központok közül Győr és Komárom évszázadok óta kiemelkedett. A csúszójárművek A havas napok száma, és a domborzati viszonyok elsősorban a csúszójárművek használatának gyakoriságára voltak hatással. A Gerecse-hegység falvaiban a szánok alkalmazása, érthetően fontosabb volt, és maradt egészen a közelmúltig, mint a sík határú településeken. Komárom—Esztergom megye hegyvidéki falvaiban széleskörű a különböző csúszóeszközök használata. Különösen gyakori volt a csúsztatás elvének alkalmazása az erdei munkák során. A fában szegényebb vidékek falvaiban is ismert és rendszeresen használt eszközök a különböző kéziszánok. Több típusa is ismert ennek az eszköznek. Az erdei munkáknál alkalmazott gyalogszánkót a Gerecsében is használták. Az Észak-Dunántúlon használatos fogatos szánok szerkezete és az alkatrészek elnevezése gyakorlatilag egységes képet mutat. Táji eltérés elsősorban az alkatrészek méretében és teherbírásában mutatkozik. A hegyvidéki települések szán)ú rendszerint erősebbek, mint a síkhatárú falvakban találhatók. A Kisalföldön, a Csallóközben és a Szigetköz falvaiban a téli szállítások legfontosabbika a széna fuvarozása volt, alkalmanként nagyobb távolságokra is. A hegyvidéki településeken a szánok elsődleges alkalmazási területe az erdei munkáknál alakult ki. A fahordás feladata, kimunkált rakodási, rögzítési és fékezési gyakorlatot eredményezett a vidék falvaiban. Az észak-dunántúli településekre nem volt jellemző a díszes személyszállító szánok paraszti használata. Az ország más vidékeihez hasonlóan, az Észak-Dunántúlon is fokozatosan megnőtt a 20 századra a szánok vas alkatrészeinek aránya. A visszaemlékezések illetve a kovács kontóskönyvek adatai alapján a szántalpak vasalása az első világháború utáni években kezdett általánossá válni. Az 1970-es évektől kezdve, a falvakban a tönkrement fogatolt fa szánok helyett már teljesen fémből 9 készült vas szánokat is használnak. A csúszójárművek használata természetesen éghajlati és domborzati adottságokból fakadóan sem versenyezhetett a kerekes járművekével. A kerekes járművek közül a kétkerekű taligák paraszti használata azonban nem volt általános a területen. A recens paraszti járműkultúrában a szegények járműveként volt közismert az egy vonóállattal (többnyire lóval, ritkábban szamárral) két rúd között vontatott káré, leptika, vagy kordé.