Kaján Imre szerk.: Vásárhelyi Pál és a reformkori mérnökgeneráció (Budapest, 1995)
Amelie Lanier: A hitel nem teremtheti meg saját feltételeit – Néhány megjegyzés a reformkori bank- és pénzügyről 62
AMELIE LANIER A HITEL NEM TEREMTHETI MEG SAJÁT FELTÉTELEIT NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A REFORMKORI BANK- ÉS PÉNZÜGYEKRŐL A hitel szerepe a tőkés rendszer kialakulásában éppen ellentétben állt azzal, ahogy a reformkor "hősei" elképzelték: nem vezetett ugyan a honi ipar kialakulásához, de a régi feudális viszonyok megdöntéséből alaposan kivette a részét. Az agrárhitel eszközül szolgált arra, hogy a kereskedők rétege hitelnyújtással folyamatosan átvehesse a föld használatát a régi uraktól. Ugyanakkor a magyar törvények lehetővé tették, hogy a nemesek névlegesen megmaradhattak a föld birtokában. Igaz nem élvezhették annak hozamát, mert az már el volt zálogosítva a hitelezőknek. A társadalmi vagyonelkobzás eme változata nem eredményezhette egy életképes ipar létrehozását. A hitelnyújtók ugyanis inkább a pénzügyi szférában forgatták a tőkéjüket, vagy kivitték az országból, mert Bécs jobb befektetési lehetőségekkel kecsegtetett mint Magyarország. A mezőgazdaságban a tisztázatlan birtokviszonyok és értékesítési nehézségek meggátolták az esetlegesen meglevő tőke befektetését, a magyarországi manufaktúrák pedig nem bizonyultak kamatozó beruházásnak, hanem legfeljebb hazafias erőfeszítésnek álcázott nyomorék-vállalkozásoknak: néhány kivétellel válságról válságra bukdácsoltak egészen a szabadságharcig. Az agrárhitel kérdésébe a parciális ohligációkkal nyerhetünk némi bepillantást. Az osztrák és német mágnások magánkötvényeket (Privatanleihen) adtak ki a bécsi bankházak közvetítésével. A kibocsátó aláírt egy - illetve több - főadósságlevelet (Hauptschuldverschreibungen), melyeket egy intézménynél, többnyire az Osztrák Nemzeti Banknál, helyezett letétbe. Erre a íőadósságlevélre ő, illetve a bankház kiadott kisebb összegekre szóló - általában nyomtatott - részadósságleveleket (Teilschuldverschreibungen), azaz úgynevezett parciális obligációkat. Ezeket eladták a tőzsdén vagy másutt, de hol és hogyan, azt a legtöbb esetben nem tudni. Ezek a parciális obligációk két csoportba oszthatók: az első kategóriába tartoztak azok, amelyeket egy bizonyos előre rögzített törlesztési terv szerint fizettek vissza. (A tervet a kérvénnyel együtt kellett benyújtani az illetékes udvari intézményekhez.) Általában évente kétszer került sor törlesztésre és kamatfizetésre. A parciálisok törlesztésének sorrendjét - névértékük többnyire 1000 ft. volt, de előfordultak 500-asok és 250-esek is -, sorsolással döntötték el. Ezek névértékével a kamatot is kifizették, míg a többi után csak a kamatot. A másik csoportba a lottószerű parciálisok tartoznak. Minden törlesztési határidőnél kisorsoltak olyan jegyeket, amelyekre névértéküknél kissé többet fizettek ki, hozzá még nagyobb és kisebb nyereményt. A legnagyobb nyerőket rendszerint a törlesztési időre helyezték, hogy a parciálisok minél inkább vonzók maradjanak a lehetséges vevőknek. Ez a második csoport ritkább volt, engedélyezése nemegyszer császári hozzájárulással történt és kiváltságnak számított. A lottóbizottság (Lottokommission) többször tiltakozott ez ellen, mert ezek a kötvénykibocsátások a hatáskörével ütköztek anélkül, hogy a szervezők a lottóval ellentétben - adót fizettek volna. A lottószerű parciálisok névértéke jóval kisebb volt, mint a többieké, 20 és 50 fi. között mozgott. A kibocsátást a bankházak végezték, de semmilyen garanciát nem vállaltak. Ok ezeken az ügyeken jól kerestek, mert sohasem fizették ki a főadósságlevélen szereplő összeget a tulajdonképpeni kibocsátónak, hanem a kockázatra hivatkozva jóval kevesebbet. A tényleg kifizetett összeg ismeretlen maradt, mert titkos szerződések tárgya volt. Sokszor ugyanis közbe voltak iktatva "szerződésesek" (Kontrahenten), 62
