Kaján Imre szerk.: Vásárhelyi Pál és a reformkori mérnökgeneráció (Budapest, 1995)
Dr. Dóka Klára: Mérnökeink a XVIII. század végétől a polgári forradalomig 18
DR. DÓKA KLÁRA MÉRNÖKEINK A XVIII. SZÁZAD VÉGÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG Mint a történetírásból ismeretes, Magyarországon a török kiűzése után lassan indult meg az élet. A volt Hódoltság elpusztult területét a birtokaikba visszakerülő földesuraknak újjá kellett telepíteni, hogy a földek művelése biztosítva legyen. Ezzel együtt szükség volt a falu- és birtokhatárok kijelölésére, a használhatatlan mocsarak lecsapolására, az elvadult erdők, bozótok kiirtására is. A munkában fontos szerepet kaptak az egyre nagyobb számban megjelenő műszakiak, akik szívesen tevékenykedtek az egyes magánföldesurak, a királyi kamara és a vármegyék szolgálatában. Rendszeresített mérnököket a XVIII. század utolsó évtizedéig kevéssé alkalmaztak, így az egyes területek között nagy volt az "átjárás". A műszakiakat így ebben az időben nem álláshelyeik, hanem aszerint csoportosíthatjuk, hogy honnan jöttek, milyen iskolát végeztek, milyen képesítésük volt. A térképek tanúsága szerint a legképzettebbek magukat "matematikus"-nak nevezték, és külföldön - a bécsi hadmérnöki akadémián, a MÁRTA TERÉZIA által alapított Terezianumban vagy másutt - szerezték ismereteiket. Másik csoportjuk - a geometrák, földmérők - a Szencen működő Collegium Oeconomicumban tanultak, és az 1767 utáni úrbérrendezés munkálataiban vettek elsősorban részt. A korszerű mérnökképzés megteremtésére 1782-ben, az Institutum Geometricumban került sor. Az 1853-ig működött iskolában 1141 oklevelet adtak ki, és az itt végzettek messzemenően ki tudták elégíteni a hazai igényeket. Mivel a képzést egységesítették, a XIX. század első felének mérnökeit - így VÁSÁRHELYT kortársait - elsősorban aszerint különíthetjük el, hogy a műszaki élet mely területén kaptak szerepet. Jelentős részük - akiknek tevékenységét 1788-tól a Vízi és Építészeti Főigazgatóság fogta össze állami szolgálatban állt. A Főigazgatóság első vezetője HEPPE SZANISZLÓ lett, az építészetet és vízügyet, majd 1814-től az útépítészetet egy-egy segédigazgató irányította. Vidéki személyzete a kamarai igazgatóságok szervezetéhez tartozott, és elsősorban a birtokok műszaki ügyeit intézte. Főként vízügyi területen vált szükségessé, hogy a Főigazgatóság mérnökei különféle helyszíneken dolgozzanak. Hogy emiatt a központi koordináló munka ne szenvedjen hiányt, 1811-től megszervezték a Hajózási Igazgatóságot, melynek vezetőjét 1818-tól hajózási felügyelőnek nevezték. Ezt a tisztet elsőként a nagy gyakorlattal rendelkező ŐRY DÁNTEL töltötte be. 1818-ban adott utasítást az uralkodó a folyók vízrajzi felmérésére. A munkában fontos szerepet kaptak a Hajózási Igazgatóság mérnökei, de dolgoztak a feladattal külön megbízott vagy napidíjas mérnökök is. A Körösnél 1821-ben megkezdett, majd 1824-től a Dunánál folytatott munkát HUSZÁR MÁTYÁS, majd VÁSÁRHELYI irányította, míg a Tisza felmérése a következő évtizedben LÁNYI SÁMUEL vezetésével folyt. A napidíjasok közt találjuk a Dunánál VÖRÖS LÁSZLÓT, KELLER IGNÁCOT, MELCZEL JÁNOST, TOMSICH DOMOKOST, a Tiszánál pedig FORBERGER LAJOST, FODOR JÁNOST, PRIBÉK BÉLÁT stb. A Főigazgatóságon már kinevezett alkalmazottként ekkor kezdte tevékenységét KECZKÉS KÁROLY és VARGHA JÁNOS. A térképezők és a Főigazgatóság között sajátos munkamegosztás volt. A Főigazgatóság elsősorban az adminisztratív irányításban, tervek készítésében és elbírálásában, míg a térképező csoport a terepmunkában kapott szerepet. Utóbbi tagjai nem emelkedhettek a hivatali ranglétrán. VÁSÁRHELYI, aki egyidőben kezdte pályafutását KECZKÉS KÁROLLYAL csak 1836-ban került a Főigazgatóság állományába, 18
