Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

V. RÉSZ. A vasuti tisztképzés

A MAGYAR VASUTASSÁG OKNYOMOZÓ TÖRTÉNELME. eredményeiről felvett és hozzá felterjeszteni szokott jegyzőkönyveknek átvizsgálása után gyakorolta, s gyakorolja, — s már csak azért sem felel meg az igényeknek, mert egyrészt az elméleti kiképzés kizárólag a távirdai, forgalmi és kereskedelmi szolgálatra vonatkozó utasítások és szabályok elsajátítására szorítkozik, ami mellett az illető gyakornokok a kiképzési időtartam alatt is szolgálattételre lévén kötelezve, kérdéses utasítások és szabályokból külön szóbeli oktatást rendszeresen nem nyernek, hanem ezek elsajátításával is önképzésre vannak utalva, s mert másrészt a kiképzés a kiképzési képesítésnek általános hatálya nincsen s nevezetesen a képesítést nyert egyének habár évek során át önállóan s kifogástalanul is ellátták valamely vasút szolgálatában teendőiket egy másik vasút szolgálatába történt átlépéskor a gyakornoki vizsgákat újból letenni köteleztetnek. Ezen már régebben felösmert visszásság orvoslása, s különösen az egyöntetű s magasabb kereskedelmi kiképzés elősegítése érdekében tényleg már tétettek is kísérletek annyiban, amennyiben a budapesti Kereskedelmi Akadémián még 1872-ben*) egy vasúti tanfolyam állítatott fel, mely az 1875. év végéig egészben a vezetésem alatt álló minisztérium költségére, azóta pedig az említett akadémia által, de a törvényhozás részéről tárgyalások keretében e célra évrőlévre megszavazott segélyezés mellett tartatott fenn. Ezen vasúti szaktanfolyam annakidején élénk látogatottságnak is örvendett. Az utolsó néhány év alatt azonban, a tanulók száma fokozatosan annyira alászállott, hogy az rendeltetésének többé meg nem felevén: beszüntetendő volt. Ennek oka abban keresendő, hogy a szaktanfolyam azon keretben, mely részére egy elsősorban más fontos feladatok betöltésére hivatott intézet kötelékébe megállapítható volt, továbbá a vasutakkal és vasúti szolgálatokkal való szervezésének hiánya miatt, végre azon kevés anyagi erővel, mely e célra eddig fordíttatott: hivatásának nem felelt meg, főleg pedig az ez irányban, mind fokozottabbakká vált igényeknek meg nem is felelhetett. Ezen tapasztalat folytán részemről már huzamosabb idő óta foglalkoztam a vasúti szakoktatás kérdésével, s az említett tanfolyam beszüntetését elutasíthatatlan alkalom gyanánt felhasználandónak találtam arra, hogy a vasúti szakoktatás szélesebb alapon s vasúti vállalatokkal szerves összefüggésbe jusson, újraszerveztessenek, miszerint ez a gyakorlati élet követelményeinek megfelelni képes legyen. Indokolttá és halaszthatatlanná tette az e részben intézkedést egyrészt vasúti hálózatunk nagy arányokban történt kiterjesztése és mindinkább növekvő fejlődése, másrészt azon már fentebb következett feladatok sokasága és fontossága is, melyek a vasúti igazgatóságra s azok személyzetére ezen igazgatósági ág kellő ellátása tekintetébe bízvák. Hozzájárul ehhez azon, már szintén megérintett körülmény, hogy az ezen életpálya választásához és eléréséhez fűzött elméleti képzettségnek megszerzése ez, miszerint nincs szabatosan szervezve; márpedig kétségkívül súly fektetendő arra, hogy a vasúti szolgálat terére lépni vágyóknak az alkalom és mód ezen képzettség megszerzésére megadassék, annál is inkább, mert ennek hasznát, nemcsak azok fogják érezni, kik e pályára lépnek, hanem általában s különösen a vasúti szolgálat is. Mindezeknél fogva s mert közérdeknek kellett tekintenem azt is. hogy a hazai társadalmi osztályok előtt a vasúti szolgálatba való lépés *) Baross itt tévedett, mert 1871-ben állították fel a vasúti szaktanfolyamot. 584