Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

III. RÉSZ. A vasutasok önvédelmi harcától — napjainkig

AJf^Ú A korona vértanúja. Istenben boldogult IV. Károly király lelkébe mélyen belevésődött a magyar szent korona értelme. Trónraléptekor azonnal sürgette a koronázás mielőbbi megtartását. Lelkiismeretesen készült a nagy közjogi aktusra és mélyjelentőségű szertartásra. Atgondolta, átelmélkedte annak minden részletét. Mint egy papjelölt a szentelés előtt, oly elfogult és összeszedett volt a király a koronázás előtt. Többször volt alkalmam az előkészület idején vele beszélni. Megfigyeltem őt a próbánál és a koronázásnál. Megható volt látni a felelősségérzés nehéz súlyának rányomódását fiatal lelkére. Nem a dísz, nem a pompa érdekelte. Hanem a kötelesség, amelyet Isten, a nemzet és az egyház színe előtt vállal. Méltó akart lenni arra, amire kiválasztatott. Őszintén megtartani és beteljesíteni akarta azt, amire esküt és ígéretet tett. S mivel tudta, hogy a koronázásnál nemcsak a szónak, hanem minden tárgyi és cselekvési szimbólumnak értelme van, mindent megtudni és átérteni kívánt. Viselkedése őszintén alázatos, mégis méltóságos volt. Mikor a koronázás előtt megkértem, hogy nekem és segédkező püspöktársaimnak ne adjon költséges emlékajándékot, mint elődei boldogabb időkben tették a koronázások alkalmával, megindultan válaszolta, hogy fogadjam emlékül az ő és felséges neje egyszerű fotográfiáját, a kereteken a szent korona miniatűr másával. Valahányszor fogadott rövid uralkodása idején, mindig megemlékezett valamely kötelességéről, amelyet a koronázáskor vállalt és imádságomat kérte, hogy hű maradjon mindenben, amit Istennek, a nemzetnek és az egyháznak ígért. Legutoljára 1921 okt. 28-án Tihanyban találkoztam vele. Aggódva léptem be szobájába. Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbbé helytálló érveket találni. Nagyon csalódtam. A király fölött nem vonult el nyomtalanul a nagy vihar. Haja megfehéredett. Arcán a gondok mély vágásai. Unnepiesen komoly a megjelenése; amilyen az önérzetesen szenvedőké. Helyzetével teljesen tisztában van. Nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. Ismeri a végső következményeket. De azért rendületlenül bízik és hisz. „A kötelességemet akartam megtenni, amikor eljöttem. Mint koronás királynak nemcsak jogaim, de kötelességeim is vannak. Meg kell védenem a szent korona jogait és fényét. Igazságosan akarom kormányozni az országot, a nemzetnek adósa vagyok. Megkíséreltem mindent. Nem sikerült eddig. El vagyok készülve további áldozatokra. Eletem utolsó lehelletéig kitartok a vállalt kötelesség útján. Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett." Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó: „Fölajánlom életemet váltságul népemért." Esztergom, 1922 május. ..Képes Krónika" 1922. Junius 4. 618. I.