Miklós Imre: A magyar vasutasság oknyomozó történelme. A legelső vasúttól – napjainkig (Budapest, 1937)

III. RÉSZ. A vasutasok önvédelmi harcától — napjainkig

STATUS RENDEZÉSRŐL bocsátkozhatott, csak úgy nagy vonásokban érintette a vasutasok égető kérdéseit is. így aztán a státus kérdését is csak néhány szóval említette. Nem lesz talán érdektelen, ha ezt a nagy fontosságú kérdést a történeti fejlődés szempontjainak igénybevételével kissé megvilágítjuk, mikor azt kell tapasztalnunk, hogy a kérdés körül nagy a homály és elfogultság. A Hieromymi-féle szerencsétlen fizetés-rendezésről talán alig mondott valaki, mint illetékes faktor, olyan lesújtó ítéletet, mint Vörös László, mikor egy nála járt küldöttségnek kijelentette, hogy az „hamis alapon indult és hamisan is lett keresztül vezetve".*) Érezte ezt a javaslat előadója, ki alaposan ismerte az általa előadott javaslat minden rejtett gyengeségét, s hiányát, s tudta, hogy áldatlan ügyet védelmez. Jól tudta, hogy csak akkor biztosít legalább némi sikert, bizonyos erkölcsi alapokra csak akkor fektetheti a fizetésrendezést, ha a fizetésrendezés előtt az évtizedeken át keresztülhajtott államosítások és korupciós előléptetések mellett teljesen rendszertelenné vált státust, úgy az egyes fizetési osztályokban, mint a fizetési fokozatokon belül rendezi. Mert, ha bármelyik fizetési fokozat rangsorát végignézzük, azt tapasztaljuk, hogy az abba besorozott hivatalnokok minden elv, minden rendszer nélkül, valóságos kaotikus összevisszaságban vannak egymás mellé sorozva. A rangszám, melynek a fokozat keretén belül bizonyos rendszert kellene képviselnie, mint az állami hivatalnokok státusában, melynek megállapítására, s az előléptetések következtében későbbi alakulásra nézve, az 1893. évi IV. tc. 5. szakasza határozott irányelveket állít fel, a vasutasok státusában, a rangszám megállapításának alakulása, — különösen a későbbi szolgálati idő alatt, — teljesen rendszer nélküli, úgyszólván a vak szerencsétől volt függővé téve. „Még a hivatkozott törvény szerint „a fokozatos előléptetés azon rangsor szerint történik, amelyet a tisztviselő a vele egy létszámba tartozó között elfoglal", addig a vasutasnál, minteztaz 1906. évi májusi előléptetéseknél is látjuk, valóságos nyaktörő ugrásokat végeznek a rangsorban, az automatikus előléptetésre megszabott maximális várakozási idő határokon belül. Innen azután, hogy nem ritka, sőt, sajnos, nagyon is gyakori eset, hogy valamely fokozatban pl. a 4-es rangszám 12—13 éve szolgál, míg az ugyanaz fokozatba beosztott s ugyanoly minősítéssel bíró 395-ös rangszámú 23 év óta szolgál. Ez oly igazságtalanság, s jogtalanság, melyet reparálni kell."**) *) „Vasutas Szövetség" 1906. augusztus 1. 3. old. **) L. ugyanott. 447