Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)
Alumíniumöntés a hőskorban
használatos hazai elnevezése a présöntés (Pressguss) és a fröccsöntés (Spritzguss). Ezek az elnevezések a szakirodalomban szerzőnként is változtak. A présöntés alatt általában a következőkben leírt hidegkamrás eljárást, míg a fröccsöntés alatt a melegkamrás eljárást értették. A szerző számára is meglepő volt, hogy a nyomásos öntőgépeket nem az alumíniumipar, hanem a nyomdaipar hozta létre. A betűfém öntvényeket (ólomantimon-ón ötvözetek 240-250 °C, tehát igen kis olvadásponttal) a nyomdaipar már a kezdetben is sok milliós nagyságrendben igényelte. Ezeknek kitűnő hígfolyóssággal, formakitöltő képességgel kellett rendelkezniük. Jellemzésként említendő, hogy például az „i" betűn jól láthatónak kellett lennie a pontnak. A betűk éles vonalának, pontjainak, vesszőinek megjelenését az öntéskor alkalmazott fokozott nyomás biztosította. Ehhez kellettek a kezdetben kézi működtetésű nyomásos öntőgépek. Az első ilyen - máig ismeretlen felépítésű - berendezést 1838-ban Bruce jelentette be szabadalomként. Ismert az 1849-ben J. J. Sturgiss által megkapott szabadalom. Az ő kezdetleges nyomásos öntőgépének metszetét az (57. ábra) bal oldalán mutatjuk be. Mai szóhasználattal élve ez a gép a melegkamrás dugattyús nyomásos öntőgépek előfutára volt. A kívülről fűtött (A) vastégelyben (C) hengert képeztek ki, melyben a (D) dugattyú mozgott fel-le. A fémolvadék a (B) csatornán, majd az alatta levő ferde csatornán át folyt a (C) hengerbe. Amikor a (E) mozgatókar - melyet a nem látható vezérmű és összekötő kerék működtetett - a (D) dugattyút lefelé mozgatta, a fémolvadék az (F) szájnyíláson (dűznin) át nyomás alatt áramlott - az ugyancsak az ábrán fel nem tüntetett - formaüregbe. A szájnyílást (G) szelep nyitotta-zárta. Ezt a berendezést fejlesztette tovább E. Peluze 1856-ban elfogadott szabadalmával (lásd az 57. ábra jobb oldali részét). Ez a szabadalom továbblépett a korábbi konstrukción a dugattyúszelep tekintetében. Ha itt a szelep hátra mozdul a (J) ferde felületig, zárja a (K) nyílást, melyen keresztül a fémolvadék ki-befolyik. Ha az (L) dugattyú lefelé mozog, akkor a betűfém a (M) szájdarabon keresztül a formaüregbe lövell. Az előbb leírt berendezéstől elvileg nem sokban tér el az 58. ábrán bemutatott, Ch. Pack által kb. 1850-ben leírt öntőberendezés, amellyel szintén betűfémet öntöttek. Ez volt az a berendezés, amelyet már nyugodtan tekinthetünk a melegkamrás nyomásos öntőgépek ősének, csak ezen a nyomódugattyú (és minden) még kézi mozgatású volt. A felső ábrarész a berendezést öntő helyzetben, az alsó az öntvénykilökés kezdeti helyzetében ábrázolja. A gázzal fűtött (J) öntöttvas üst alján van kiképezve a (C) beömlőnyílásokkal ellátott (N) nyomóhenger. Ebben mozog a (v) kézikarral mozgatott (P) nyomódugattyú, amely a felső részen éppen zárja a nyílásokat, és az olvadékot az (S) felszállócsatornán és az (M) szájdarabon keresztül bepréseli a zárt szerszámüregbe. A formaüregben most bent a helyén van a (K,) mag, mely a (v^) karral mozgatható be és ki. A (d„) szerszámtartó kereten a (v' 0 ) kézikarral mozgatható (v 0 ) excenterrel lehet a (H) szerszámfelet eltolással nyitni-zárni. A felső ábrarészen a szerszám (a tartójával) a holthelyzetben lévő (v„) excenter által zárva van. A formatöltés befejeződése után a nyomást a fémre annyi ideig kell fenntartani, míg a fém az (E) beömlőben meg nem dermed. Ekkor a (P)
