Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Alumíniumöntés a hőskorban

Alumíniumöntés a hőskorban Az alumíniumöntvények legrégebbi öntésmódja természetesen a homoköntés volt. A módszert a régebbi vas-, acél- és színesfémöntészetből vették át. Mások voltak persze a követelmények a formázó- és maghomokokkal szemben. Mivel az alumíniumötvözetek öntési hőmérséklete lényegesen kisebb az előzőekénél, ezért az alumíniumöntészeti homokok tűzállósága jóval kisebb lehet, ellenben szemcsézetének és gázátbocsátó képességének jóval nagyobbnak kell lennie. Hogy a füzet elején említett, még Deville-féle alumíniumfémből (1850 körül) a díszműöntvényeket hogyan öntötték, semmi adalékot nem közöl a szakirodalom. A tartós formába való öntés a bronzkor óta, több mint 3000 éve ismert. A tartós forma anyaga ekkor a könnyen megmunkálható homokkő volt. Az ilyen kőből készült forma számos hazai múzeum régészeti tárolójában, így az Öntödei Múzeum kiállításában is látható. Ph. Schneider szerint a fémes tartós forma csak lassan jött használatba és fejlődött ki: a 19-20. század fordulóján, de különösen a II. világháború után. A fejlődés elsősorban a használható alumínium- és magnéziumötvözetek alkalmazásának volt köszönhető, kis fajsúlyukra való tekintettel. 1900 és 1945 között a járműépítés növekedése következtében (motor- és dugattyúöntés), 1945 után pedig a Volkswagen (népautó) gyártásának gyors felfutása következtében (alumínium hengerfej és magnézium motorház). Az első alumínium kokillaöntvényt Európában nyilvánvalóan Német- és Franciaországban állították elő 1900 körül. Ennek termelése 1920-ig igen kevés volt, és főleg egyszerű öntvényekből állt. Az első nagy szériában gyártott autó a „Laubfrosch" nevű Opel-gépkocsi volt, 1924-ből. Ennek Öntési helyzet Mageltávolítási helyzet Acélmag Acélmag 51. ábra. Dugattyúöntés kokillába többrészes, osztott acélmagokkal