Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)
Az öntészeti alumíniumötvözetek fejlődése
Az eutektikus, sokalkotós alumínium-dugattyúötvözetek (duszilek) és a hipereutektikus sziluminok (hiperszilek) jellemző összetétele a 30-as években a következőképpen alakult a határok megadásával (függetlenül a gyártó cégtől) (ld. 3. táblázat). Mindezeknek az ötvözeteknek máig is főleg csak vállalati szabványuk van, jelölésük: KS (Kari Schmidt) 1275, KS 245, KS 738, KS 1275, Mahle 124, Mahle 124H, Nüral 132, Nüral 1531, illetve a hipereutektikusoké: KS 280A, KS 280, Mahle 138, Mahle 1385, Nüral 1761. Az előző csoportjellemző amerikai ötvözete a Lo-Ex (amely a kis tágulás rövidítése): Si=13%, Ni=2,5%, Mn=l,0%, Cu=l%, Fe=l%, tehát még összetételi határokat sem adnak meg. Itt kell megemlíteni, ami a járműiparban alapvető fontosságú, hogy ezeknek az ötvözeteknek a hőtágulása 17~19xl0" 6 , míg a következőkben tárgyalandó rezes dugattyúötvözeteké jóval nagyobb: 24~25xl06 1/°C. Érdekes, hogy a nehéz színesfémeknek - mint a réz, nikkel, ón - alumíniumba való ötvözésével csak későn, 1910 körül kezdtek foglalkozni, pedig ezek jól ötvözhetők az alumíniumba, ugyanígy az ezüst is. Ellenben jelentős figyelmet fordítottak a mangán, kobalt, molibdén, króm és volfrám alumíniumba való ötvözésére talán éppen az ez idő tájt ezekkel a fémekkel intenzíven folytatott nemesacél-kutatások analógiájára -, természetesen minden kézzelfogható eredmény nélkül. Az első iparilag használható alumínium-réz ötvözet, amelyet azután még évtizedekig használtak, az ún. „amerikai ötvözet" volt, melynek réztartalma széles határok (5-15%) között változott. Az amerikai ötvözetnek a réztartalmát az I. világháború után 8% réztartalomra állították be. Jól voltak önthetők és forgácsolhatok, egyszerű volt az olvasztás- és ötvözéstechnikájuk, közepes a szilárdságuk, de rossz volt a korrózióállóságuk, éppen a réztartalom miatt. A járműiparban használták őket, de dugattyúként nagy volt a hőtágulásuk. Mindezen még cinkkel és gyakran ónnal való ötvözéssel igyekeztek javítani. így fejlesztették ki az ún. „német ötvözetet" 1910 körül 3% réz és 15-16% cinktartalommal, amelyet még a 40-es években is javában használtak. Azonban 1910 körül, már alkalmazták a rézmentes, de 16% cinket tartalmazó ötvözetet is, sőt az 5% Zn- és 10% Ni-tartalmú, közepes szilárdságú alumíniumötvözeteket is. Hazánkban is ismert ötvözet volt a Nelson-Bohnalite 9-11% Cu-, 0,3% Mgés 0,2% Si-tartalommal. Hasonlóan a Vereinigte Alumínium Giessereien „Alufont "-ja, 4—5% Cu- és 0,2-0,35% Ti-tartalommal. A titán szemcsefinomító, ezáltal szilárdságnövelő hatása közismert. Ebből fejlődött ki később (1943-ban) a DIN 1725 jelű és később a magyar szabványokban, az MSZ-ben is szereplő AlCu4Ti és az AlCu4TiMg ötvözet. A réztartalom mindkettőben 4-5% és a titántartalom 0,1-0,3%. Az előbbiben a magnézium csak legfeljebb 0,03%, míg az utóbbiban 0,15-0,20%. Ezek a tipikusan nagy szilárdságú alumíniumötvözetek, amelyeket homokba, de különösen kokillába öntve, és mindkét ötvözetet természetesen kikeményítve, főleg mesterségesen kikeményítve, azaz hőkezelve alkalmaztak. Az alábbiakban bemutatjuk ezeknek, a II. világháború alatt már szabványosított ötvözeteknek a jellemző szilárdsági értékeit. (Ld. 4. táblázat!)
