Pilissy Lajos: Az alumíniumöntészet fejlődésének története a kezdetektől 1945-ig (Öntödei múzeumi füzetek 19., 2008)

Hazai alumíniumiparunk fejlődése

20. ábra. Becker Ervin fémkohómérnök (1899-1987) került, majd 1949 decemberétől nemzeti vállalat (NV) lett az Alumíniumipari Központ irányítása alatt. 1948-ban elhatározták a 3. kohócsarnok építését 48 kAes, ugyancsak az Elektrokemisk tervezte, függőleges tüskés kemencékkel. Az új csarnokot 1950 szeptemberében helyezték üzembe 65 MFt-os beruházással. A kohó 1952-ben a Maszobal-hoz (Magyar-Szovjet Bauxit Alumíniumipari Rt.) került. A fellépő nehézségek miatt a csarnokot 1954-ben üzemen kívül helyezték. 1954. április 24-én szovjet segítséggel megindult 6 kemencével a raffinált, ún. négykilences (4N-es=99,99%) alumínium gyártása. 1956 végén a kohó üzemét szüneteltették, és csak 1957-ben indították fokozatosan újra. A 3. csarnokot csak 1959-ben helyezték üzembe több rekonstrukció után. 1963-ban a Siemens-cég szilíciumdiódás egyenirányítói adták az áramot, ami lehetővé tette az áramerősség növelését: az 1-2. csarnokban 30 kA fölé, a 3. csarnokban 60 kA-re. így Tatabánya már évi 14 000 tonna alumíniumot tudott termelni. Az ajkai gyár létesítésére 1937-ben megszervezték a Magyar Bauxitbánya Rt.-t, amely megállapodott az Egyesült Izzóval, hogy az itteni erőműve ad áramot egy tervezett 20 000 tonnás timföldgyár és 10 000 tonnás alumíniumkohó számára. A tervezést ismét az Elektrokemisk kezdte 1941 elején, 30 kA-es oldaltüskés, Söderberg-anódos kemencékkel. Két duplahajós csarnokban, 2-2 soros elrendezéssel 144 elektrolizálókemencében gondolkodtak. 1943-ban csak 6 kemence felfűtését kezdték el. Sok nehézségük volt, mert a két konkurens kohó semmi segítséget nem volt hajlandó adni. 1944 végén és 1945 elején az üzemet azért tartották fenn, hogy a németek a gyárat nehogy leszereljék. A gyár 1952-ben szintén