Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

Georgius Nováki rozsnyói (Rozriava, Szlovákia) harangöntő 1691. évi harangjának díszítése. Litka, ref. templom generálása hosszú évtizedekre bő munkalehetőséget kínált a harangöntőknek. Jöttek is a 18. század folyamán egyremásra a mesterek Ausztriából, Németországból. Elsősorban püspöki székhelyeken (Esztergom 1712, Nagyvárad 1718, Győr 1735, Eger 1737, Vác 1761, Pécs másodjára 1767),

8 majd jelentősebb kereskedelmi központokban (Eperjes 1732, Sopron 1744, Losonc - Lucenec, Szlovákia 1763, Kőszeg 1786), bányavárosokban (Selmecbánya 1743, Körmöcbánya Kremnica, Szlovákia 1777) nyitottak műhelyeket. Budán 1730 és 1763 között már két műhely is dolgozott egyszerre és közben a Duna másik partján, Pesten 1746tól fogva is élt egy mester. Egyesek ezek közül ugyan hamarosan bezártak (Esztergom 1779, Vác 1781), mások azonban tartósan megmaradtak. A legtöbb helyen nem is annyira fiágon, mint inkább benősüléssel szállt át a tulajdonuk egy-egy új mesterre (pl. Eger, Pécs). Az állomány regenerálásában azonban kivették a részüket a felvidéki városok Pozsony, Nagyszombat (Trnava, Szlovákia), de legfőképpen Besztercebánya műhelyei, nem kevésbé a Rozsnyóról (Roznava, Szlovákia) a szomszédos kis faluba, Oláhpatakra (Vlachovo, Szlovákia) telepedett Nováki családé, amelyekből nem egy harang került a töröktől felszabadult területre. A Dunántúl viszonylatában meg Bécs és Wiener Neustadt is osztozott ebben a feladatban, valamint a déli megyékben egészen Baranyáig Graz. Más volt azonban a helyzet Erdélyben. Itt egyrészt az állomány jelentős részét még a 18. században is középkori harangok képezték, másrészt a Brassóban és Nagyszebenben folyamatosan működött céhes mesterek mellett falusi székely emberek, mint Korondon (Corund, Románia) Máté István, Árkoson (Arcus, Románia) Lakat Mihály vagy Homoródszentmártonon (Mártinis, Románia) Biró Sándor ugyancsak kitanulta és űzte a harangöntő mesterséget. De vándormester, Kirila János is működött itt, aki viszont az 1750 körüli években már az Alföld északkeleti szögletében lévő tiszamenti falvakban tevékenykedett. Johann Joseph Pfistermeister soproni mester harangja. 1788. Kőzseg, Vár A század közepétől kezdve viszont az Erdély északi részén, a szamosmenti Rettegen (Reteag, Románia) lakó nemes családok (Lázár, Cserepi, stb.) foglalkoztak harangöntéssel. De szekérre szállva - általában kettesben - messze földet is bekalandoztak, különösen az Alföld északi részét, maguk keresve fel azokat a helyeket, ahol új harangot szándékoztak beszerezni (pl. egy-egy tűzvész sújtotta falut). A megrendelő községben, helyben végezték el az öntést, amely nagyjából négy hetet vett igénybe. Harangjaikon a saját nevük ritkán, viszont a megrendelő egyházé mindig olvasható. Az 1790-es években többen átköltöztek az Alföld szélén fekvő Tasnádra (Ta§nad, Románia). 1819-ből való az utolsó ismert harangjuk. A 18. század közepén éltek magyar nemzetiségű harangöntők (Szegedi György, Komlósi Péter, Erdődi Mihály) Nagyváradon, illetve Bihar megyei falJoseph Lisiak besztercebányai (Banská Bystrica, Szlovákia) mester harangja 1772-ből. Tokaji Múzeum