Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

Összefoglalás és köszönet a segítőknek Egy kívülálló nem is gondolná, milyen sokan gyűjtik a régi vasalókat. Amerikában és Nyugat-Európában szervezett gyűjtőklubok léteznek, ezeknek több száz, sőt több ezer tagjuk van. Magyarországon is szép gyűjteménnyel rendelkezik néhány közgyűjtemény, így pl. a Néprajzi Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma, a technikatörténeti gyűjtőhelyek közül az Országos Műszaki Múzeum, a Magyar Elektrotechnikai Múzeum, a Fővárosi Gázművek Múzeuma, a Textilipari Múzeum, az Öntödei Múzeum. Ennek ellenére elmondható, hogy a vasalókat a legutóbbi időkig szisztematikusan egy hazai múzeum sem gyűjtötte. 2001-ben a Nemzeti Kulturális Alaptól kapott pályázati támogatással az Öntödei Múzeum egy több mint 200 öntött vasalóból álló gyűjteményt vásárolt meg, s ennek feldolgozása kapcsán indult el a Textilipari Múzeummal közösen a szakirodalmi kutatásokon is alapuló gyűjtési munka. Nem véletlenül a szakmailag legjobban érintett két intézményben, hiszen a textilszakma használta, az öntőipar pedig gyártotta a „tüzes lovakat", a „parazsat evő paripákat", a régi vasalókat. (Tréfás népi találós kérdések: Melyik a legtüzesebb ló? Melyik paripa eszik parazsat?) Nem egyedülálló az a jelenség, hogy a magángyűjtők, az egy-egy tárgy történetének felderítése iránt elkötelezett emberek előbbre járnak a kutatásban, mint esetleg a szakmai kutatóhely. így volt ez a vasalógyűjtés területén is. A debreceni Illyés Mihály, a Művészi Öntöttvas Tárgyak Gyűjtői Körének egyik alapító tagja a 80-as évektől kezdve, több száz darabos vasalógyűjteménye birtokában sok vasaló történetét felderítette. Mint a ruhakikészítés eszközeinek gyűjtője, e könyv egyik szerzője, Tóth György (Budapest) is jelentős gyűjteménnyel rendelkezik, s irodalmi forrásokra támaszkodva évek óta kutatja a vasalás történetét, fejlődési korszakait. 2000-ben egy lelkes fiatal gyűjtő, Nagy Tibor (Kazincbarcika) vasalókiállítást rendezett, ahol szép kollekciót mutatott be. Jelenleg a legnagyobb, mintegy 600 darabból álló gyűjtemény Kókán található. Dóczi Ferenc gyűjtötte össze, aki szívesen megosztja ismereteit a látogatókkal. Legutóbb a parádi Bagi András jelentősebb gyűjteményéről szereztünk tudomást. A régi háztartási eszközöket értékelő magángyűjtők körének igen sok tagja őriz egy-egy szép vagy érdekes vasalót. Ők, és más gyűjtők is, szívesen és önzetlenül osztották meg tapasztalataikat a jelen sorok szerzőivel, így a két múzeumban jelentős mennyiségű szakirodalom gyűlt össze, amelynek feldolgozása alapján írhattuk meg ezt a könyvecskét. Reméljük, munkánk nem volt hiábavaló. Egy egyszerű, mindennapi háztartási eszköz révén felhívhattuk ismét a figyelmet arra, hogy ipartörténetünk milyen gazdag, annak ismerete a magyar kultúra újabb szeletét hozza közelebb a ma emberéhez. A könyv megírásához, az anyaggyűjtéshez nyújtott segítségért köszönet mondunk a Néprajzi Múzeum, a szegedi Móra Ferenc Múzeum, a BTM Kiscelli Múzeuma, az Országos Műszaki Múzeum, a Szentendrei Szabadtéri Múzeum, a Magyar Elektrotechnikai Múzeum, a Gázmúzeum, a pécsi Hunor Kesztyűipari Kft. gyártörténeti gyűjtemény, a Kazári Tájház, a Jósvafői Tájház munkatársainak, Illyés Mihálynak, Dóczi Ferencnek és Nagy Tibornak, Bagi Andrásnak, Daniss Győző újságírónak, Szálai Jánosnak, a salgótarjáni SVT Wamsler Vasöntöde Kft. igazgatójának, Molnár Imrének, az Elekthermax Rt. munkatársának, a Szarvasi Vas-Fémipari Rt. vezetőinek, valamint az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület öntészettörténeti bizottsága tagjainak.