Tóth György - Lengyelné Kiss Katalin: Régi vasalók (Öntödei múzeumi füzetek 12., 2003)

A vasalásról Természetesnek vesszük, mindennapi életünkhöz ma már hozzátartozik, hogy ruházatunkat, ágyneműinket, asztalneműinket, vagyis háztartásunk legtöbb textiltermékét rendszeresen karbantartjuk, mossuk, vasaljuk. A mai modern háztartás el sem képzelhető a könnyű, könnyen kezelhető, „mindentudó" villamos vasaló nélkül. Elődei azonban jóval nehezebbek voltak, használatuk a háziasszonyok, a szabók és a varrónők legnagyobb fizikai megterhelését jelentette. Fűtésüket gázzal, még előbb faszénparázzsal vagy melegítéssel, ezt megelőzően tüzesített betétekkel oldották meg, s voltak idők, amikor a textíliákat csak hidegen simították, mángorolták. Munkánkban a vasalás történetéről, a kézivasalók fejlődéséről adunk áttekintést. A 21. század elején fontosnak érezzük, hogy az anyáink, nagyanyáink életében használt vasalók kapcsán a magyar ipar egykori gyáraira, öntödéire is felhívjuk a figyelmet. Bízunk abban, hogy nem csak a szenvedélyes vasalógyűjtők fogják még jobban értékelni gyűjteményüket, hanem minden háztartás megbecsült darabjává válik a még fellelhető jó öreg vasaló, technikatörténetünk egyszerű, s mégis jellemző relikviája. A vasalás célja a textíliák vagy velük rokon anyagok szál- és szövetszerkezetének rendezettebbé tétele, ill. az ezekből készült ruházati és egyéb varrott termékek simítása, puhítása, fényesítése és díszítése, a redők, ráncok, berakások elkészítése. Lehet a vasalás célja ezen anyagok megfelelő formarögzítése is. Kezdetben a vasalás esztétikai ismérvei nem sok szerepet játszottak, nem voltak fontosak. A korai textíliák többsége viszonylag durva volt, a len- vagy kendervászonból készült ruha a testtel érintkezve kellemetlen érzést keltett. Ez azonban mosás, majd azt követő simítás után megszűnt. A korabeli források a sima és fényes vasalt felületek azon előnyét is kiemelik, hogy azokon kevéssé tapadt meg a por. Gondoljuk el, ez még a 19. század végén is nyomós érv lehetett. Tehát a szövetet puhábbá, formálhatóbbá, simábbá kellett tenni: vasalni kellett. A célt a hő, a nedvesség és a nyomás együttes alkalmazásával lehet elérni, ez a vasalás három technológiai ismérve. A vasalás történeti fejlődése szempontjából az is érdekes, hogy ezek a technológiai feltételek az egyes történeti fázisokban mennyire voltak jelen. A művelet és a hozzá tartozó eszközök nevei a különböző nyelvekben egyfajta hasonlóságot mutatnak. A közös az, hogy mindegyik kifejezés vagy megnevezés valamilyen simításra utal. Az északi németben plattén = simít, lapít, egyenesít, vasal; Plátteisen = simítóvas, vasaló; a délnémet nyelvjárásokban biegeln, bügeln = vasal, Bügeleisen = simítóvas, vasaló; az angolban smooth = simít, sima, sík, vasal; smoothing-iron, flatt-iron = laposvas, simítóvas, vasaló; to iron = vasalni; az oroszban gladit', szlovákban hladit = simít, vasal, csiszol; a finnben silittáá = simít, silitin-rauta = simítóvas vasaló szavak jelölik magát a műveletet és annak eszközeit. Magyarországon is gyakori volt a „simítt", „simáz" kifejezés, ill. eszközként a „simítóvas" vagy „simító réz" megnevezés, mielőtt az eszköz anyagára utaló „vasaló", „vasal" szavak létrejöttek. Az első magyar írásbeli dokumentum a mai kifejezés használatára a 17. századból való, amikor Rákóczi György egy levelében „az vasalt fejér selyem "-re hivatkozik. Ekkor a vasalót még inkább „téglázó vasnak" nevezték, a szabóvasalók jellegzetes tégla alakjára utalva [1, 2]. Nézzük meg, hogy egy évszázaddal ezelőtt hogyan vasaltak elődeink. A mosás és száradás után belocsolták, benedvesítették a ruhát. Vigyáztak arra, hogy a nedvesség ne legyen se túl sok, se túl kevés, és feltétlenül egyenletesen terjedjen el a textíliában. Ezt az állapotot természetesen úgy is el tudták érni, hogy a kimosott textíliát nem szárították ki teljesen, hanem csak addig a mértékig, hogy a vasaláshoz szükséges nedvesség benne maradjon. Ezt követően a háziasszony begyújtotta a tűzhelyet vagy a vasalókályhát, és felrakta a vasalót vagy a vasalóba való betétvasat hevíteni. Akkor volt jó a vas hőfoka, ha a benyálazott ujj sercent rajta. A próba után kezdődhetett a vasalás. Száz éve a háztartásokban használatos vasalók szokásos tömege 3 kg, vagy még ennél is több volt. Ha parazsas vasalót használtak, akkor a tűzből kivett parazsat egy csipeszszerű parázsfogóval a vasaló belsejébe kellett helyez-