Vörös L. (szerk.): Magyar vasúti évkönyv 3. évf. / 1880 (Budapest, 1880)
A vasutügy 1879. évben
A vasut ü gy 1879. évbeli. XXIII államkincstár különbeni koczkázatának megfelelne, az illető intézetek természetes és jogos nyereségszerzési törekvésével szemközt nem volt remélhető. A vasuttársulatok körében e felhívás folytán megtartott több rendbeli értekezletek folyamán, a kormány által megpendített önbiztositási, illetőleg szövetkezési eszme keretébe az állami biztosítást nem élvező pályák is bevonattak. Mindemellett ezen tárgyalások nem vezettek a szándékolt sikerre. Nevezetesen az öubiztositásnak azon első sorban kínálkozó módja, miszerint a felmerült károk a szövetkező vasutak közt, esetről esetre, bizonyos előzetesen megállapítandó kulcs szerint osztassanak meg, leginkább ezen felosztási kulcs megállapításának nehézségén akadt meg. Azon másik mód pedig, mely szerint a jelenlegi'(vagy arányosan helyesbítendő) évdíjakból közös biztosítási alap képeztessék, főleg azon indokból ejtetett el, mert az ezen alap kimerülése esetén beálló koczkázatot, avagy pedig az ezen koczkázat fedezésére fizetendő viszonbiztositási évdíjakat, a biztosító államkincstár előreláthatólag annál kevésbé fogta volna elvállalni, minthogy ez által épen az ellenkező eredmény éretnék el, mint mely a kormány által kezdettől fogva czélba vétetett. Ezek folytán tehát, mint a tárgyalások eredménye, egy ugyan szintén a szövetkezés, de nem egyszersmind az önbiztositás eszményén alapuló egyezményterv mutattatott be a kormányhoz, mely szerint az illető biztosító-intézet azon esetre, ha a szövetkezett vaspályák érvényben volt szerződéseik lejártával számítandó 15 évre és pedig legalább a biztosított értékek és biztosítási évdijak alapján nála biztosítanak, saját koczkázatának minden változtatása nélkül, hajlandó lett volna 15% kezelési költség és a valóságos kár levonása után esetleg fenmaradó tiszta nyereményt évről évre az illető pályákkal 50—50 százalék arányában megosztani. Ugyanezen terv szerint a vaspályáknak kijáró nyereményrész az egyes pályákat ugyan befizetett évdijaik arányában illetné, egyelőre azonban tőkésittetett volna a végből, bogy a 15 év elteltével netán életbe léptetendő önbiztositás czéljaira megfelelő tartalékalap képeztessék. A mint azonban előre lehetett látni, ezen javaslat szintén csak a kormány egyik kiindulási pontja gyanánt elől emiitett feltevést volt alkalmas igazolni, mert a több évekről rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint, a biztosítási évdíjaknak vissztéritési uton való — a biztositó-intézet szempontjából ugyan elég jelentékenynek mondható — ekkénti leszállítása csak mintegy 27 százaléknak, tehát a kincstárt e czimen akkoron terhelő 150,000 forinttal szemben csak 40 ezer 500 frtnak felelt volna meg, holott pedig ugyanezen adatok szerint, a megelőző több évek átlagát véve fel, az itt szóban forgó pályáknál legalább évenként 100,000 frt lett volna megtakarítható azon esetben, ha az illető vasutak a tényleg felmerült károkat saját bevételeikből fedezték volna. Eltekintve tehát attól, hogy az oly bosszú időre s e mellett még legalább a fizetett évdijak alapján való lekötöttség már magában véve is aggályosnak mutatkozott, ezen javaslat az imént emiitett okból
