Horvai Károlyné: Clark Ádám (A Közlekedési Múzeum Füzetei 4., 1968)

II. A Lánchíd 10

Június 7-én Dembinszky ad rendeletet Clarknak: „A Lánchidat azonnal bontassa le, ellenkező esetben kénytelen leszek rombolására parancsot adni. Dembinszky." Ez már egy kicsit sok Clarknak is. Maga siet el a parancsnokhoz, hogy álljon el esztelen tervétől. Dembinszky belátja intézkedése céltalan voltát, s csak az útpálya járhatatlanná tételét kívánja. A történelem kereke forog tovább. 1849 augusztus 12-én Görgey a világosi mezőn összegyűjti seregét, s 13-án a cári csapatok előtt a honvédsereg leteszi a fegyvert. Rövidesen T. Clark megérkezik, s a kormányzat utasítására megvizsgálja a híd minden részét. Utasításokat ad a befej ző munkálatokra. 1849 november 20-án avatják fel a hidat. Széchenyi, a híd megálmodója, nem mehet át a kész hídon. Döblingben van, s onnan élve ki sem jön többé. Haynau és társai állnak az ünnepi emelvényen. T. Clark pedig október 18-án rövid levélben felmond munkatársának, Ádámnak. Többé nem is tette be lábát Magyarországra. A levél így hangzik: „Kedves Uram! Miután a pesti Lánchíd a publicum számára megnyílt, szolgálatára április 18-a után nincs tovább szükség. Tisztelettel: T. Clark." Még nagy pecsétet sem tesz a háromsoros felmondó levélre, mint annak idején a Landes-Oberbaurat. Clark Ádám pedig rövid időre hazamegy meglátogatni szüleit, s megkísérli megerősíteni alaposan leromlott szervezetét. A híd áll s évtizedekig Európa legszebb hídjaként említett alkotás. De a sors útjai kiszámíthatatlanok. A két Clark neve a nemzet tudatában csakhamar összemosódik. Alig néhány év múlva már csak egy Clark van: Ádám. Talán azért, mert ő itt maradt Magyarországon. Néhány év múlva az újságírók, a század végén már a történetírók is összezavarják adataikat. Hosszú időnek kell elmúlnia, amíg jelentőségük és szerepük a reformkori magyarság életében valamennyire is tisztázódik. 20