A Közlekedési Múzeum Évkönyve 14. 2003-2004 (2005)

II. RÉSZ • A Közlekedési Múzeum gyűjteményeinek története 31 - Dr. Molnár Erzsébet: A kétkerekű, emberi vagy állati erővel vont járművek használata Magyarországon 84

apáról fiúra szállt a mesterség, vagy felesben dolgoztak, vagy idővel az apa tudott egy taligát és lovat venni a fiának.

41 A szervezett fuvarozásnak hagyományai voltak Győrben, de a távolsági szekerekre vonatkozóan. A régi kocsisok utódai már vízhordással foglalkoztak, méghozzá taligákon, és ezért vizes taligásoknak nevezték őket.

42 Miskolcon a taligásokat a tűzoltásba is bevontak, hiszen ismerték a várost, az utcákon könnyen fordultak. Itt egyébként női taligás is dolgozott az 1910-es években.

43 A kétkerekű kocsi igénytelen, elkészítéséhez különösebb szaktudás nem szükséges, kivéve a kerekeket, ezért könnyebb volt szert tenni rá. Fenntartása is olcsóbb, hiszen csak egy állat szükséges a vontatáshoz, ráadásul a legigénytelenebb igavonó is alkalmas rá. Jellemzően szerény megélhetést nyújtott ez foglalkozás, ám néhányan, akik több taligával rendelkeztek, meggazdagodtak. Virágkorukat, mind a személy-, mind a teherfuvarozásban az I. világháborúig élték. A teherszállítással foglalkozók a 19. század közepétől malmokhoz borosgazdákhoz, építkezésékhez szegődtek, így állandó fuvarra, munkára kaptak lehetőséget, ám ez is kb. az 191020-as évekig tartott. Az 1920-as évektől fokozatosan eltűntek a taligások és a jármű is, alkalmilag azonban még az 1960-70-es években is találkozhattunk velük. A kordé A kordé elég késői, 19. századi jármű. Kétrúdú, deszkaoldalú kétkerekű kocsi. A kordé jellemzően nem lőcsös jármű, alapvetően áruszállításra használták, azon belül is főként földhordásra. Eredetével kapcsolatban ellentmondásokkal találkozunk. A nyelvészek az olasz eredetet elvetik, a néprajzi szakirodalom, pl. K Kovács László viszont olasz mintára vezeti vissza. Katona Imre, aki a kubikos társdalom elismert kutatója, szintén az olasz erede41 Balogh I.: Ethn., 1966. 245.p. 42 BartóczJ^ Bp„ 1979. 131.p. 43 BodgálF.: Ethn., 1960. 531.p. tet bizonyította. Külön típusnak tartja, amely az 1890-as évektől tűnt fel.

44 Az eddig összegyűjtött adataink ezt látszanak megerősíteni. Néhány kivételtől eltekintve úgy gondolom, hogy a taligát és a kordét két külön típusnak kell tekinteni. Az alapvető megkülönböztető jegy a lőcs megléte illetve hiánya, az alkalmazás és részben a forma. A kordé szekrénye a legtöbb esetben deszkaoldalú illetve ládaszerű, és billenőleg áll a tengelyen. A kocsit ugyanis leggyakrabban és eredetileg is földhordásra használták. A szekrény hátoldala - súber - mozgatható, felhúzható, hogy a terhet egy mozdulattal ki tudják borítani. Első oldala fix, a rúd az oldalakhoz volt rögzítve. A kordét is egy lóra fogatolták, erre külön lószerszám készült, amelyet csak kordés lóra alkalmaztak. Esetenként a kordét kézi erővel is mozgatták (8. ábra). A kordé általánosságban az 1940-es évekig volt használatban Magyarországon. A folyószabályozások, vasútépítkezések, útépítések, gátak építésének jellegzetes járműve volt még a 20. század közepén is. 1940-42 között épült a Szereddédai vasút, ahol a kordék jelentős szerepet játszottak a földmunkálatokban. Igaz a nagy földmunkákat igénylő építkezések ekkor már nagyobbrészt lezajlottak. Az útépítés ugyan napjainkig is folyik, de természetesen már kordé szóba sem jöhet. Teljes egészében az 1940-es évek végére tűntek el (9. ábra). A Közlekedési Múzeum gyűjteményében rendelkezésre álló fényképsorozaton nyomon követhető a kordék alkalmazása, a munkafázisok. A deszkaoldalú, magas kerekű járművek hátoldala nyitott, csupán egy keresztléc zárja le a fenékdeszkához közel. Miután megpakolták földdel a kordékat, sorban három-négy esetleg több kordé indul el egy vezetővel, egy kordés gyerekkel, aki rendszerint egy fiú, ritkábban fiatal lány. Célhoz érve kibillentik a terhet, majd újabb rakományért indulnak. A nagy földmunkákat igénylő építkezéseken hasonló módon, hasonló járművekkel végezték a földhordást. Különbség annyi lehet, hogy a kordék hátfala változó volt. Előfordult például, hogy egyáltalán nem készült hátsó fal, mint a balatonfüredi K.KovácsL.: Bp., 1973. 19.p. 93