A Közlekedési Múzeum Évkönyve 12. 1999-2000 (2001)

IV. RÉSZ • A Közlekedési Múzeum gyűjteményeiből 317 - Fülöp Tibor: Fél évszázados a Magyar polgári- és sportejtőernyőzés 347

kötelezővé tették az ejtőernyő ugrások végrehajtását a hajózó állomány részére. Az I Nemzeti Bajnokság Az I. országos ejtőernyős bajnokságot 1953-ban rendezték meg. A célbaugrás bajnoka Rudas László lett, aki a versenyzők közül egyedül ért földet a kijelölt célkörön belül. A célkör 150 m sugarú, vagyis 300 m átmérőjű volt. Ma a célkereszt közepén elhelyezett 3 cm átmérőjű tárcsa (szaknyelven gomba) bármely ponton történő érintése jelenti a „totált", vagyis a 0.00 m-t. Mindezt 10 ugrásból. Egy nagy nemzetközi versenyen, ezt sokan teljesítik és a helyezési sorrend eldöntése érdekében gyakran kell a „szétugratás" módszerét alkalmazni. Az ejtőernyőzés elismerést vívott ki a sportközvéleményben is. Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség Új elvárásokkal kellett szembenézni az ejtőernyősöknek, amikorl955 február 17-én megalakult a MÖHOSZ. Megkezdődött a szerzett tapasztalatok hasznosítása és a nemzetközi sporttevékenységhez való igazodás. Megindult a hazai sportejtőernyőzés fejlődése. Az összegyűlt tapasztalatokat „gyümölcsöztetni" kellett! A fejlődést, csak az biztosította, ha az elért eredmények alapján a „legjobbakat" megnevezik, az ország kapuját pedig kinyitják előttük. A MÖHOSZ szakvezetése döntött a magyar ejtőernyősök 1956 évi, III. Ejtőernyős Világbajnokságon való részvételről, de az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésével a MÖHOSZ munkája megszakadt. Újra kettévált a szövetség, s ennek következtében, 1956 végén - 1957 elején az ejtőernyőzés helyzete szempontjából „érdekes" helyzet alakult ki. Volt olyan az MRSZ-hez tartozó repülőklub, amely nem kívánt az ejtőernyőzéssel foglalkozni, de a legtöbb klub mégis megtartotta ejtőernyős szakosztályát. Mi több ragaszkodtak hozzá. így az összetartó ejtőernyős kollektívák, több új önálló ejtőernyős klubot is szerveztek. A rövid életű MÖHOSZ a forradalmi események hatására megszűnt. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség 1957. július 30-án megalakult az MHS, ahol nem esett vissza az évente végrehajtott ugrások száma, s folytatódott a fiatalok nevelése. A hazai versenyeken biztató eredmények születtek, s versenyzőink tudásuk legjobbját igyekeztek nyújtani. Már 1957-ben részt vettek a magyar ejtőernyősök nemzetközi versenyeken. A lehetőségek korlátai azonban a kimagasló teljesítményeket behatárolták. A nemzetközi versenyeken szembesültünk azzal a ténnyel, hogy az idehaza „jóknál" vannak jobbak is. Ebben az időben ment végbe az ejtőernyő-technika nagyszabású fejlődése. Először 1956-ban ismerkedtek meg sportolóink az akkor forradalmian újnak számító réselt ejtőernyőkkel és kezdtek el velük versenyezni. Megközelítően 10 éven belül megjelentek és elterjedtek a magas manőverezési jellemzőkkel rendelkező „behúzott" kupolájú, köldökzsinóros sportejtőernyők, az amerikai Pára Commander, később a szovjet UT15, illetve a csehszlovák PTCH különböző szériái, még később pedig a lengyel SW-5 típusok stb. A gyors változás nem csak az ejtőernyőstechnikára volt jellemző. Változott az ejtőernyős ugrók mesterségbeli tudásával szemben támasztott követelmények rendszere is. Míg 1955-ben csak „stabilan" kellett zuhanni az ejtőernyősöknek, néhány év múlva már vízszintes fordulókat (spirálokat) is kellett végezni szabadesés közben, majd függőleges irányú hátraszaltókkal kiegészítve ún. gyakorlatkomplexumot kellett végrehajtani (5. ábra). Mindez hihetetlen mértékben meggyorsította az ejtőernyőzés fejlődését és fokozta az ugrókkal, az oktatókkal szemben támasztott követelményekét. A felgyorsuló eseményeket nagyban elősegítette a forgalmi repülésből kivont LI-2 típ. repülőgépek sport célra történő átadása. Az ejtőernyősök ugratását MHS pilótákkal hajtották végre. A vidéki repülőtereken beállított kisgépek, a PO-2 és az UT-2 típusok megjelenése is elősegítette az ejtőernyős sport dinamikus fejlődését. 354