A Közlekedési Múzeum Évkönyve 12. 1999-2000 (2001)

III. RÉSZ • Közlekedéstörténeti és módszertani tanulmányok 103 - Hídvégi János: A karburátortól a befecskendező szerkezetekig 221

A karburátor kiegészítő berendezései A motorok beindítása hideg időben komoly fizikai munkát igényelt. A gépkocsiknál villamos berendezésként legfeljebb gyújtómágnes volt, a világításra acetilén lámpák szolgáltak, A motor indításakor az indítást végző beállította a szükséges előgyújtást a karburátoron mivel azokon legtöbbször csak alapjárati és főfúkarendszer volt, az indítás dúsabb keverékét ún. „úsztatással": az úszó lenyomásával, vagyis az tüzelőanyagszint megemelésével érték el. Ezután következett a „kurblizás". Amennyiben a motor beindult, a melegítő járatás alatt még biztosítani kellett a motor többlet tüzelőanyaggal való ellátását, ami vagy a szívócső részleges eltakarásával, ezáltal nagyobb depresszió elérésével, vagy a motor bemelegedéséig többszöri úsztatással volt lehetséges. A karburátorokon az 1920-as évekig semmilyen levegőtisztító berendezés-légszűrő nem volt, és így a motor nyitott szívónyílásán, az összes útjába kerülő szennyeződést beszívta. A nyitott szívócső végére szerelték fel az első „hidegindító berendezést", amely egy, a szívócső elé fordítható egyszerű sík lemeztárcsa volt. A villamos önindítómotor megjelenésével, a vezető már nem kurblival, hanem a gépkocsi üléséből kulccsal, vagy gombnyomásra indította a motort. Az indítást segítő tárcsa bowdennel, vagy rudazattal való mozgatását viszonylag egyszerűen oldották meg. Ugyanígy oldották meg az előgyújtás szabályozását is, ezáltal a gépkocsi vezetőjének a motor indításához szerencsés esetben már nem kellett kiszállnia a vezetőülésből. Veszélyes művelet volt az indítás, mert nagy előgyújtás vagy kis lendület esetén a motor fordítva indult be „visszalőtt" és a begyulladt keverék a karburátoron keresztül távozott, felgyújthatta a karburátort vagy az egész járművet is. E kellemetlen jelenség nem ritka előfordulását mutatja, hogy az alkatrész katalógusok, a karburátorra szerelhető automatikus tűzoltóberendezést is kínáltak. A karburátor nyitott szívócsövén beáramló szennyeződések a karburátor, de főként a motor gyors kopását okozták, a beáramló porszemek a motor hengerét csiszolóanyagként koptatták. Az 1920-as évek elejétől elsősorban a gépkocsi-motoroknál már levegőtisztító berendezéseket szereltek a karburátorokra. Az első berendezéseknél a levegőt spirális áramlásra kényszerítették és a centripetális erő következtében kisodródó porszemeket a berendezés palástfelületén elhelyezett kis nyílásokon vezették ki. A „ventillációs levegőtisztító" elméletben jól működött, a gyakorlatban azonban szerény tisztítóhatása volt. A berendezést a Pallas karburátorokhoz az elsők között fejlesztették ki (9. ábra). Lényegesen 9. ábra A Pallas ventillációs levegőszűrő hatékonyabban működtek az olajfátyolos levegőszűrők, ezek már valóban szűrőberendezések voltak, amelyekben két sűrű szövésű bronz szitaszövet közé fémforgácsot tettek, amelyet beolajoztak. A karburátorba áramló levegő a forgácsok között többször irányt változtatott, melynek következtében a porszemek az olajos felületre tapadtak. A berendezés a forgács nagy felülete miatt hatékonyan működött és a tisztítása is egyszerű volt, mert benzinben történő lemosás és olajozás után a szűrő ismét használható állapotba került. A levegőszűrők felszerelése nagyban csökkentette a karburátor berobbanásának kockázatát, ugyanakkor a hidegindítást segítő tárcsa elhelyezését már nem tette lehetővé. Új megoldást kellet kidolgozni a hidegindításra. 231