A Közlekedési Múzeum Évkönyve 11. 1996-1998 (1999)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti és módszertani tanulmányok 127 - Hídvégi János: 100 éves a magyar dízelmotor 175

Hídvégi János 100 éves a magyar dízelmotor Életünk ma már nem képzelhető el gépek, közle­kedési eszközök nélkül. A berendezések hajtásá­ra, mozgatására különféle erőforrásokat haszná­lunk. Ezen erőforrások között kiemelt helyet foglalnak el a dugattyús belső égésű motorok, amelyek járműveinket, gépeinket hajtják, a földön a vízen, a levegőben. A belső égésű motoroknak két nagy csoportját különböztetjük meg, a benzinmotorokat és a dí­zelmotorokat. E tanulmányban a dízelmotor feltalálását, kifej­lődését, elterjedést, felhasználását szeretném az olvasó elé tárni, kiemelve a magyar dízelmotor gyártás történetét. A bemutatásra kerülő téma oly hihetetlenül nagy, színes és változatos, hogy annak megjele­nítése az adott terjedelemben csak vázlatosan le­hetséges. A motorok fejlesztése feltalálásuk óta folya­matos és míg korábban a fő cél a motor minél üzembiztosabbá tétele, minél nagyobb teljesítőké­pességének elérése volt, addig mára az elsődleges szempont a lehető legkisebb környezetkárosító hatások elérése, természetesen a korábbi szem­pontok szem előtt tartásával. Az elmúlt több mint egy évszázadban a dugaty­tyús belső égésű motorok hihetetlen mértékben elterjedtek, mindeddig a felváltásukra tett szám­talan próbálkozás tiszavirág életű volt. E motorok, gazdaságosságuk javításával, alternatív üzem­anyagok alkalmazásával még hosszú időn keresz­tül életünk nélkülözhetetlen segítői lesznek. A 19. század utolsó két évtizede meghatározó volt a motorizáció kifejlődésben. Az emberiség régi vágya látszott megvalósulni a ló nélküli kocsi megépítésével. Próbálkozások, amelyeket természetesen nem hagyhatunk figyelmen kívül korábban is voltak, és ezek az új utakon járó fel­találók, sokszor meg nem érdemelt mellőzések az érdektelenség, vagy éppen a találmányuk jelentő­ségének felismerése hiányában nem kapták meg az őket jogosan megillető elismerést. A belső égésű motorok megalkotása új távlato­kat nyitott. A nehézkes, hosszú előkészületi időt igénylő gőzgép mellett egy új "könnyen kezelhe­tő" gyorsan indítható, szakaszosan is gazdaságo­san üzemeltethető erőforrás állt rendelkezésre. Problémák azonban az új motorokkal is bőségesen voltak. Az egyik, szinte megoldhatatlannak tűnő gondot az üzemanyag megfelelő adagolása jelen­tette. A különféle párologtatókkal, gőzölögtetők­kel a motorok többé-kevésbé jól működtek, ám a fordulatszám és a teljesítmény emelkedésével már használhatatlanná váltak. Az üzemanyag megfelelő adagolásának problé­máját két magyar feltaláló Bánki Donát és Cson­ka János oldották meg elsőként. 1893 február 11 -én szabadalmaztatták új üzem­anyag-ellátó berendezésüket, a karburátort. Ta­lálmányuk időtállóságát mutatja, hogy a karbu­rátorok ma is az ő általuk szabadalmaztatott elven működnek. A probléma megoldásán nem csak ők dolgoztak. A két magyar feltaláló után fél évvel a német Wilhelm Maybach Párizsban azonos műkö­dési elvű, hasonló szerkezeti felépítésű üzem­anyag ellátó berendezést szabadalmaztatott. A másik nagy gondot a gyújtóberendezések tö­kéletlensége okozta. A kezdeti időkben a nyílt lánggal hevített csőgyújtás volt a legelterjedtebb, azonban óriási hátránya volt, hogy ha a hevítőláng elaludt a motor azonnal megállt. A cső hőmér­séklete határozta meg az előgyújtás mértékét, melegebb izzócsőnél nagyobb volt az előgyújtás és ez különösen nagyobb motoroknál, elsősorban indításkor komoly balesetveszélyt jelentett, nem különben a benzin közelében alkalmazott nyílt láng. Túl nagy előgyújtás esetén a motor "visszalőtt", fordítva indult be, esetleg a motor felgyulladását 175

Next

/
Thumbnails
Contents