A Közlekedési Múzeum Évkönyve 11. 1996-1998 (1999)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti és módszertani tanulmányok 127 - Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet: Tudományos munka a Közlekedési Múzeumban 1993-98 között 129

Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet Tudományos munka a Közlekedési Múzeumban 1993-1998 között A Közlekedési Múzeumban folyó tudományos munka 1980-1990 közötti periódusát átfogó értékelés

1 azzal az optimista feltételezéssel zárult, hogy az intézményben negyed százada folyó feltáró és feldolgozó munka eredményessége meghozza a legnagyobb feladat, a magyar közlekedéstörténeti monográfia vállalásának és megvalósításának lehetőségét a tudományos alkotó gárda számára. Az 1996-ban kiadott jubileumi Évkönyv hasonló témájú tanulmánya

2 ugyan száz év áttekintését adta, de az 1990-es évtized első felének vázlatos összefoglalásában már kénytelen tényként kezelni a múzeum közlekedéstörténeti „fellegvár" mivoltának megrendülését. A változások okainak kiderítésére szükségesnek tartjuk az 1993-1998 közötti időszak alaposabb áttekintését, amelyhez e kötet ugyanezt az öt évet átfogó bibliográfiai összeállítása

3 bizonyíték és egyben példatár is. Mielőtt a részletekbe mélyednénk, elsőként szükséges röviden összefoglalni azokat a külső körülményeket, amelyek a nemzetközi múzeumi válság hatásaként a kilencvenes évek elejére bennünket is elértek. A legmarkánsabb változást a múzeumokat sújtó, világszerte tapasztalható gazdasági hullámvölgy okozta, melynek következményeként az elsők között a holland múzeumok készítették el védekezési stratégiájukat. Kezdetben ezt a nem csekély riadalmat okozó „privatizáció" címmel illeték, amit újabban „autonómiára" cseréltek fel. Lényege abban rejlik, hogy a múzeumok (és gyűjteményeik) állami és elidegeníthetetlen tulajdonban maradnak, de fenntartásukhoz a múzeumi menedzsmentnek meg kell keresni azokat a kiegészítő pénzügyi forrásokat, amelyekkel az erősen csökkentett költségvetés kiegészíthető. Az eredmény egy új múzeum modell, amely a közönség magas színvonalú szórakoztatásának szolgálatba állítja műtárgyait, programjaival a látogatói rétegigényeket is figyelembe veszi, külön ügyel arra a szűkebb társadalmi környezetre, mely körülveszi stb., és mindenekelőtt sikeres és nyereséges nemcsak a nyújtott szellemi élmények és tapasztalatok tükrében. Természetesen a különféle múzeumi munkaterületek sem kerülhették el az átalakítást és az átszervezést. Legfontosabb ezek közül a „gyűjtemény menedzselés" fogalmának bevezetése, amely lényegében a gyűjteményeket és a bennük levő tárgyakat egy komplex elemzésnek veti alá az előbbiekben leírt új típusú múzeummá válás érdekében. A „gyűjtemény menedzselés" tárgyismeretet követel meg, célja többek között a műtárgyak olyan összefüggésbe való helyezése, amely átfogó és nemcsak tudományosan megalapozott, de több aspektusában újszerű, érdekes, kifejezetten látogatót vonzó, emellett a legáltalánosabb értelemben ügyel az állagvédelemre és a korszerű megőrzésre. A kilencvenes évek első felében ez a modell - a kezdeti elutasítás után - lassan tért hódított Európa múzeumaiban, így a közlekedési múzeumok azon részében is, amelyekben ennek már voltak bizonyos hagyományai. A folyamatnak azonban volt egy ellenirányú hatása is, pontosan azokban a múzeumokban, amelyek működésük pénzügyi alapjait elsősorban üzleti tevékenységre (pl. múzeumi boltok, éttermek stb. saját kezelésű fenntarása), ül. a múzeumi szolgáltatások bevételére helyezték. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy tudományos igénnyel és intézeti szervezettel, magasan képzett szakember gárdával és magas színvonalú tevékenységgel csak úgy működtethető múzeum, ha a fenntartásához a tulajdonos (állam, város, társaság, ipari üzem stb.) különböző mértékben, de hozzájárul. (Legjellemzőbb példa erre a luzerni Vehrkehrsmuseum, amely évekig a belépőjegyekből bejövő magas bevételeire alapozott, de 1-2 rosszabb év válsághelyzetbe hozta. 1998. évi 129