A Közlekedési Múzeum Évkönyve 8. 1985-1987 (1988)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 129 - Dr. Dienes Istvánné: Az útlevél hazai történetéből 177

tette. Épp Buda városának elöljárósága volt az, amely az 1738—42-es országos nagy pestisjárvány kezdetén, 1738 novemberében a már dühöngő járványt minden módon eltitkolni igyekezett;

83 1679-ben Pozsony városának tanácsa tiltakozott felháborodottan a Sopronból kiküldött pestiskémnél a gyanú ellen, hogy Bécsből már átterjedt volna a ragály; noha az már valóban tombolt, s rövid idő alatt 12000 pozsonyi polgárt vitt sírba.

84 Azt is természetesnek tarthatjuk, hogy a járvány kitörésekor aki csak tehette, menekülni igyekezett (s vitte magával a fertőzést); Pest megye közgyűlésében 1700. szeptember 28-án közzéteszik a budai dikasztérium augusztus 23-án, Budán kelt levelét, amelyben megtiltja, hogy útlevelet adjanak olyanoknak, akik a pestises vidékről jönnek.

85 A király már korábban

86 mandátumot adott ki, hogy a járvány terjedésének megakadályozása érdekében a Száva, Duna, Tisza és Maros folyókon való átkelést (passus)*

1 meg kell akadályozni. Magyary-Kossa Gyula egy sereg orvostörténeti adatot gyűjtött össze háromkötetes monográfiájában, amelyekből hol drámai, hol tragikomikus képet nyerhetünk arról, hogyan igyekezett a járvány idején egy-egy község önmaga épségét megőrizni: körülárkolták, bekerítették, strázsákkal őriztették a helységet; a közelgő utasra már messziről rá kellett az őrnek kiáltania, hogy menjen másfelé, s akinek nem volt kielégítő, friss passzus-levele, azt akár fegyveres erővel is el kellett kergetni. Ha pedig az utas azt mondaná, hogy megfelelő passzusa van, akkor „a strázsa tegye ki, a kapu tetején által, a hosszúnyelű csiptetőfát, és kiáltsa, hogy azon passust [az utas] hozza közelebb és tegye be a csiptetőbe, és onnét a kaputúl, azon külső ember térjen megint vissza előbbeni állására, úgy mint egy hagyitásnyira. Azomban [azonnal] a strázsa bevonván a passust, ugyanazon csiptetőfávala tüzelő'füstön forgassa ésfüstöljejól ki, előbb hogysem mint kézibe venné", s aztán az így fertőtlenített levelet megbírálás végett följebbvalójának adja tovább. A községből kimenni is csak az elöljárók passzusával lehetett, meghatározott helyre és időtartamra; aki hosszabb ideig kinnmaradt, vagy távolabbra csatangolt, azt 42 napig kizárták a községből, ami annál is keservesebb büntetés volt, mert az ilyen embert más faluba sem eresztették be.

88 Mindez a Nyitra vármegyei Szöllős község egy 1739-ből fennmaradt iratából tudható, de nagyjából hasonló módon játszódott le az elkülönítés az egész országban a járványok idején. A városok őrzése, persze, sokkal körülményesebb volt, és rendszerint katonai erőt kívánt; ez sem volt azonban eredményes, mivel a passzusok kiadásánál rengeteg visszaélés történt: „Miolta a pestis elkezdődött, mert passus nélkül a szomszéd faluig is nehezen mehet az ember, a német commendánsok jól járának, mert sok ezer forintokat gyűjtenek magoknak a passusadásból. Ennek a szegény magyar nemzetnek nem eshetik olyan nyomorúsága, melyből mingyárt a német magának hasznot nem tud hajtani; az ország népe döglik a pestisben, az ő erszénye pedig telik pénzzel" — mondja Cserei Mihály az ő história83 Dr. Magyary-Kossa Gyula: A pestisorvos. = Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből I. köt. A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat megbízásából kiadta az Eggenberger-féle könyvkereskedés (Rényi Károly), Bp., 1929. 120. p. 84

U.o. 119. p. 85 PPS vm. jegyzőkönyvei VII. 556. p. 88 1700. január 4—5.; VII. 490. p. 87 A „passus" (középkori latin) szavunk eredetileg „szoros, hágó", igei értelemben „átkelés" jelentésű. A passus-levél „útlevél, személyazonosságot igazoló levél" jelentésben a 17—18. század fordulóján honosodott meg nyelvünkben. Aszócsalád igen népes, nemcsak az újlatin nyelvekben, de a németben, angolban is fellelhető. — S. Hámori Antónia: A paszomány és családja szótörténeti-etimológiai tanulságai. = Magyar Nyelv LXVII (1971) 306—316. p. Passzus: 311—312. p. — A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. (Főszerk.: Benkő Loránd.) III. köt. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 123. p. 88 Dr. Magyary-Kossa i.m. I. köt. 138—188. p. 202