A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet: A bérkocsiipar járművei 255

A konflis szolidabb, egyszerűbb küllemével igazodott közönségéhez: „Rendes vendégük az utasokon kívül a külvárosi háziasszonyok, a sokat vásárló nem egészen fiatal asszonyok, a jómódú iparosok, a nagyon elfoglalt üzletemberek, minden komoly törekvésű ember, a ki ráér arra, hogy néhány perccel később érkezzék, ... és esős időben mindenki, a ki hozzáfér."*® A nyitott és csukott kocsikon kívül téli használatra még szánokra is szükség volt. Az ún. városi szánokat használták a bérkocsisok, ezeknek a felső része a kocsiszekrényekhez hasonló formájúra készült. Amelyik bérkocsisnak nem tellett külön szánra, az olyan szántalpakat szerzett, amelyeken kerékagy volt, s azokat télen a kerekek helyére cserélhette.

31 A bérkocsikhoz előírt tartozékok közül a taxaméter használatának elrendelése érdemel különös figyelmet. A bevezetése körüli huzavona mintegy két évtizedig tartott, ami elsősorban arra vezethető vissza, hogy a bérkocsisoknak nem fűződött különösebb érdekük a viteldíjjelző készülék felszereléséhez. A bérkocsikon használandó taxaméterek alkalmazásával a fővárosi tanács először 1895-ben foglalkozott, „... midőn a Westendarp és Pieper hamburgi taxaméter-gyár képviseletében, Fricke Henrik mérnök e készülék tárgyában behozatalra ajánlatott tett."*

2 A különböző európai fővárosokból beszerzett kedvező vélemények alapján „... végre 1897. évi június hó 2-án 767. sz. a. hozott határozatával hozzájárult a közgyűlés ahhoz, hogy a bérkocsikon taxaméterek alkalmazhatók legyenek; s utasította a tanácsot, hogy az említett gépek alkalmazása ügyében a további intézkedéseket a szükséghez képest tegye meg; továbbá, hogy a taxaméteres kocsikra szabályrendeleti tervezetet mutasson be."** A következő évek a szabályrendeletek újabb és újabb módosításainak sorát hozták, és csak 1910-ben sikerült elfogadtatni a végleges formát.

34 A felerősített taxaméter a bérkocsi kiegészítő részét képezte, helye az egyfogatúaknál a bakon volt, a kétfogatúaknál oldalra tették, azonban a bérkocsisoknak egyik sem felelt meg, mint ahogyan maga a készülék sem, illetve a viteldíj szedésének ez a módja. Tiltakozásul „véletlenül" összezúzták a taxamétert, lószőrt húztak keresztül rajta, hogy többet mutasson, letakarták pokróccal stb. A hazai ipar a 19—20. század fordulójára már el tudta volna látni a teljes keresletet bérkocsiból (12., 13. és 14. ábra), azonban a bérkocsisok között az a gyakorlat vált általánossá, hogy új kocsi rendelése helyett jó állapotú, használt magánfogatokat vettek meg bérkocsinak;

35 többek között ezért nem volt jó a viszony a kocsigyártók és a bérkocsisok között. Főként csak a kisebb mestereknek, műhelyeknek jelentett jövedelmi forrást a bérkocsik javítása és felújítása. A teljes bérkocsis fogat, a „ceig" (=Zeug) a kocsin kívül magába foglalta még a lovat, illetve fiáker esetében a lovakat, a lószerszámot, az ostort és a kocsipokrócokat. Megszerzésére minden bérkocsissegéd törekedett, hogy önállósulhasson. A lovakról a szabályrendeletekben is határoztak, sőt egyre több kikötést rendeltek 30 Salamon i. m. 117—118. p. 31 Egy ilyen szán fényképét közöltük a Közlekedési Múzeum Évkönyve V. kötetének 67. oldalán. 32 Fővárosi Közlöny, 1901. január 4-i sz. 25. p. 33 Uo. 25. p. 34 751/1910. kgy. sz. (Bpest, Székesfőváros Törvényhat. Biz. jkvei): „Bérkocsikon a viteldíjmérőnek kötelező alkalmazása". Megjelent külön kiadványként is: Szabályrendelet a bérkocsikon viteldíj jelző (taxaméter) alkalmazásáról. Nagel, Bp., 1913. 10. p. 35 Csak így fordulhatott elő, hogy Kölber gyártmányú bérkocsit is találtunk, mivel az ország első kocsigyára végképp nem foglalkozott bérkocsik készítésével. 269