A Közlekedési Múzeum Évkönyve 5. 1979-1980 (1981)

II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 171 - Dr. Dienes Istvánné: Zimonyi Schwarcz Ármin vasútépítő mérnök élete és munkássága 265

Egy napon megtudtam, hogy a lajthai Bruckban vagyok. Itt ismét néhány napot töltöttem, és megint tovább vittek. Egyszerre csak, egy reggel vagy este, már nem emlékszem, Pozsonyban, a vízi kaszárnyában találtam magamat. Itt keresztvasba tettek, azaz: jobb lábomra vasgyűrűt, balkezemre ugyanolyant vertek, úgynevezett kézbilincset, s mind a kettőt lánczczal egybekötötték. Kényelmesen mozoghattam ugyan, de ruhát nem válthaték a foglár bele-avatkozása nélkül. Egy kis sötét szobácskában voltam elzárva — egyedül. Éjjeli 11 óra lehetett, midőn gyöngédtelenül, álmomból felvertek. Fölébredvén eló'ttem állott a foglár, lámpával kezében, intett, hogy kövessem. Az első kihallgatásra vittek. Fényesen kivilágított teremben ülének: Schindelár hadbíró százados, egy őrnagy, egy kapitány, egy fó'hadnagy, ó'rmester és hat közlegény. Ezek képezték a hadi törvényszéket. „Hogy hívják? honnan való? hány éves? micsoda vallású? kik a szülei?" — Schwarz Árminnak hívnak, izraelita vagyok, Pesten születtem, nincsenek szüleim. Mint gyermeket hoztak Pestre, ott növelkedtem egy szegény rokonomnál a „Király-utczában" s mint szegény, ügyefogyott gyermek, egyedül mentem Prágába, onnan Bécsbe, s a forradalom kitörésekor vissza tértem Magyarországba, s a Perczelféle hadtestbe, mint önkéntes állottam be. „Hogy hívják pesti rokonát, és melyik házban lakik?" kérdé a hadbíró. — Rokonomat J. Teitelbaumnak hívták, micsoda számú házban lakott, már nem emlékszem rá. „Foglár! vezesse el ez embert!" parancsolá a hadbíró. Készakarva tagadtam el születésem helyét, és szüleim nevét, mert tartottam tó'le, hogy szüleimmel is megéreztetnék letartóztatásom ijesztő következéseit. Tartottam attól is, hogy fölfedezik, miszerint Bécsben, és Sátoralja-Űjhelyben is a forradalom érdekében működtem. Szobámba vissza térve, csak most kezdtem igazán világosan fejtegetni jövendő magatartásomat. Napok, hetek teltek így el, és én azt hittem, hogy elfelejtkeztek rólam. Ebből friss bátorságot merítettem. A pozsonyi vízi kaszárnyában szűkké kezdett a hely lenni. Mindenfelől hoztak foglyokat, és bár majd mindennap akasztottak és lőttek agyon valakit: egy czellában többeket kellé elhelyezni. Magam is „szaporulatot" nyertem. Állott vala ez egy tanuló, egy kereskedő-segéd, egy kézműves, és egy lutheránus lelkészből, a ki álhói (Vas-megyében) pap, és „Renner" nevű vala. Boldognak éreztem magamat, hogy többé nem vagyok egyedül. Egy reggel erős dobpergést hallok a kaszárnyában. A profósz (foglár) kinyitotta czellámat, és bekiáltott: „Schwarz úr, készüljön a Verhörbe!" A dobpergés rendesen előjátéka volt a kivégzésnek. Azt hittem hát, hogy utolsó órám ütött. Szobatársaim érzékeny búcsút vettek tőlem. Gyorsan néhány sort írtam szüleimnek, és Renner lelkészre bíztam, azon kérelemmel, hogy ha engem kivégeznének, juttatná kezéhez szüleimnek. Elhurczoltak. Öt legény, feltűzött szuronynyal, közbe fogott, s levezettek a kaszárnya udvarára. Térdem inogott, mindazáltal erőt vettem magamon, nehogy gyávának tartsanak. A kaszárnya udvarán egy század katonaság volt felállítva négyszögben, engem középre állítottak. 18* 275