A Közlekedési Múzeum Évkönyve 4. 1976-1978 (1979)

II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 123 - Kócziánné Dr. Szentpéteri Erzsébet: A fővárosi kocsigyártó ipar története a tőkés fejlődés kezdetétől az első világháborúig 249

10. ábra. Kocsigyártó középiparos műhelye és udvara tulajdonosai kocsitelepeiken a járművek folytonos karbantartása és megszakítás nélküli üzemképessége biztosítására fenntartottak kovács-bognár és szíjgyártó műhelyeket. Ezekben főleg a forgalom közben támadt kocsisérülések azonnali kijavítását és a lovak újra patkolását végeztették el, és szakmunkásokat foglalkoztattak, az ipartörvény kívánalmainak megfelelő, képesített üzletvezető felügyelete alatt. A járműgyártás egyéb területein (vasúti kocsi, hajóépítés stb.) és különösen a vas- és fémiparban szintén dolgoztak kocsigyártó szakmabeliek (pl. kovácsok). Erről tanúskodnak az ipartestületi anyagban fennmaradt munkakönyvek bejegyzései, azonban konkrét számadatokat nem sikerült megállapítanunk. A 20. század évtizedeiben a vidéki ipar kezdett felzárkózni a fővárosi mellé. Míg az 1898-as gyár-statisztikában a budapesti gyárak száma eggyel meghaladta az összes vidékiét (ha a váci Reitter gyárat is a fővárosiakhoz számítjuk), addig az 1910-es évekre az arány már teljesen a vidék javára billent át. S ez nemcsak a gyárak számának növekedésében, a gépi berendezések létesítésében vagy a termelés általános modernizálásában jelentkezett, hanem abban is, hogy a fentiek következményeként termékeikkel sikerült betörniük a fővárosi piacra. „Hazánkban a kocsigyártó ipar még soha sem volt annyira elterjedve, mint most néhány év óta. Ha széjjel nézünk ma, láthatjuk, hogy napról-napra minden nagy városban oly annyira fejlődik iparunk, hogy igazán megvallva bámulatba kell esnünk. Ezelőtt 20 évvel még Budapest szállított kocsikat az egész országba, míg ma megfordítva a vidék is szállít Budapestre járműveket" — írta a szaklap 1908-ban.

51 51 Kocsigyártó Ipar, 1908. 95. sz. 6. p. 18* 275