A Közlekedési Múzeum Évkönyve 10. 1896-1996 (1996)

IV. RÉSZ • A Közlekedési Múzeum épületének törénete és a műtárgyvédelem 287 - Hüttl Pál: A Közlekedési Múzeum épületének 100 éves története 289

minden anyagi eszközt lekötött, így a múzeum romos épületének legkisebb anyagi igényű minimális helyreállítására sem volt lehetőség. Ebben a nehéz helyzetben 1954-ben a Fővárosi Tanács VB Városrendezési Osztálya egy kényszerintézkedést hozott, mely szerint - városrendezési meggondolásból - elhatározta az egész épület lebontását. Meg is kezdődtek bombasérült kupolacsarnok és a mellette lévő toldalékszárny bontási munkái. A hosszcsarnok bontására nem került sor, ott a legszükségesebb helyreállításokat már korábban elvégezték addig a szintig, hogy legalább a muzeális tárgyak tárolására alkalmas legyen. A múzeum sorsát végül is a nagyközönség és a szakmai közvélemény igénye, továbbá a közlekedés vezető szakembereinek odafigyelése mozdította ki a holtponból. A Magyar Államvasutak vezérigazgatójának Dr. Csanádi Györgynek javaslatára Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter elfogadta a múzeum épületének szerényebb formában való újjáépítését. A helyreállítás terveit a MAV Vasúttervező Üzemi Vállalat készítette el és 1955 végén a MAV Magasépítési Főnökség megkezdte az újjáépítési munkákat. A múzeum megnyitását 1957 közepére tervezték, azonban az 1956-os forradalom és az utána következő súlyos gazdasági helyzet a program végrehajtását megakadályozta. 195759 között az építkezés lényegében leállt. Az újjáépítés folytatását ismét a közvélemény nyomása indította el. 1959 októberében a Közlekedéstudományi Egyesület és a Közlekedési Múzeum az épület félig még romos helyiségeiben közösen megrendezte "A Közlekedési Múzeumért" című nagy sikerű kiállítást. Ez a kiállítás ráirányította a közvélemény és a közlekedés felelős vezetőinek figyelmét a múzeum háborúból átmentett nagy értékű gyűjteményére, megőrzésének, bővítésének szükségességére, a társadalom szakmai és kulturális igényeire. Mindezek hatására 1960-ban a MAV Vasútterv2 .Épülettervező Irodában Strohmajer Ferenc és Siraky Lóránd építészmérnökök elkészítették a kiviteli terveket. A tervezők a gazdasági és hasznosítási szempontokat figyelembe véve, terveikben a kor építészeti irányzatának megfelelően a homlokzat szecessziós díszítéseit elhagyták, ugyanakkor lehetőség szerint igazodtak a kiállítási csarnok adottságaihoz, épen maradt részeihez. A múzeum szerény külső homlokzatát kárpótolta a belső terek padlózata, az oszlopok márvány burkolata, a falak nemes vakolata, a kiállítási terek megvilágítása. Gépészeti vonatkozásban rendeződött a fűtés, a világítás és a vízellátás kérdése. A múzeum rácsatlakozott a városi víz és elektromos hálózatra. Az újjáépítés során megépített pincébe betervezték a kazánházat a széntárolóval, ezzel végre megoldódott a múzeumi kiállítóterek és az irodák központi fűtése. A múzeum újjáépítése 1965-ben fejeződött be, a kiállítási terület gyakorlatilag változatlan 3000 m

2 maradt. Az újjáépítési munkák közben szervezeti változás is történt. 1964-ben a múzeum kivált a Vasúti Tudományos Kutató Intézet szervezetéből és önálló intézmény lett. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy a múzeum valamennyi közlekedési ágazat történeti emlékeit kutatja, gyűjti és bemutatja, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium felügyelete alá helyezték. Ezzel - 68 évi gondoskodás után - a Magyar Államvasutak megszűnt az intézmény fenntartója lenni. A Közlekedési Múzeum a második világháború okozta súlyos károk helyreállítása után 1966 április 2-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Az újranyitást követő évek lendületes gyűjtőmunkája, továbbá a kiállítások és az egyéb rendezvények számszerű növekedése miatt a helyhiány, a zsúfoltság egyre nyomasztóbbá vált. A múzeum nem tudta súlyának megfelelő arányban bemutatni a legdinamikusabban fejlődő ágazatokat, pl. a közúti, a városi és a légi közlekedést. A közlekedési és a kulturális tárca előtt is egyre nyilvánvalóbbá vált az a már 8 évtizede 300