Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)

telik, míg egy bronzlámpát úgy tud megkomponálni, ahogy az a lámpa helyzetéből, rendeltetéséből kifolyólag legcélszerűbb. Minden csak józan célszerűség és azért gyűlöli a legegyszerűbb díszt is. De fanatikusan hiszi, hogy az a hat kötetre való használati tárgy, melyeket megkonstruált, mind olyan, hogy a mai ember lelkivilágához való. Mindben a mi korunk erős, materiális érzése az alaphang. És hiszi, hogy végső eredményben voltaképpen csak egy lámpa, egy szék, egy service és egy női kosztüm lehetséges, mert csak egy ilyen lehetséges úgy, hogy minden igényt kielégítsen és ez az egy a — legszebb. Ezt az egyet kell hajszolnia minden energiájával a művésznek. És ezt az egyet kell megkonstruálni úgy, hogy a gyár milliószámra vesse ki az emberiségnek használatára és esztétikai gyönyörűségére ezt az egyet.

Nem igen tudok elképzelni két embert, akik egyazon eszme szépségének varázsa alatt élnek, akiket egyugyanaz a gondolat hevít egy hatvanesztendős mozgalom kezdetén és végén állva — s akik mégis oly távolesnének egymástól, mint Ruskin és Vandevelde. Még egyszer visszanézek és látok egy öreg embert, aki gyűlöli a lokomotívot, mely megfosztja a világot a természet szépségeitől, aki gyaloghintón viteti magát az országúton, mint