Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)

egy békés, elegáns polgári világról, egy nyugodalmas, langyos burzsoá-világról s egy művészetről, amely kényelmet adott azoknak, akiknek pénzük van és munkát adott azoknak, akiknek kényelem kellene. S joggal kérdezhetné valaki : vájjon ez volt-e az utópisták álma? Vájjon ez-e az a nagy átalakulás, melyről Morrisék ábrándoztak és vájjon jobb lett-e a proletár sorsa azzal, hogy néhány ezer vagy százezer családból kidobták a franciás Sheraton-bútorokat és tettek a helyükbe célszerűbb Ashbee-féléket. Vájjon kimutathatóan szociálisabb lett-e ezzel a világ etikája, vájjon gyarapodást jelent-e ez az elhagyatottaknak, a bizalmukat vesztetteknek, a nyomorgóknak? És én szeretném, ha e ponton elhagynék a félmult romantikáját, a vágyak, a tervek és a félig kész ábrándok világát. .. Ha elfordítanék a nagy időgépet, mellyel idáig a múltban időztünk és lebegnénk a jelen fölött s gyönyörködnénk a jövő vedutájában.

Szeretném az önök érdeklődését odadirigálni valamelyik nagy kertváros fölé, amilyen — mondjuk — Hampstead, vagy a Londontól villamoson csak pár percnyire levő Lechtworth. A kertváros a testet öltött ruskini gondolat. Egy nagy munkás- kolonia, amelyet az építész, a modern Romulus körzővel és ceruzával alapít meg. Mindennek együtt