Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)
«4 Az imént megfestett programmbeszédrő) szóltam. Érdemes azért egy pillanatra megállanunk az angol preraffaeliták egy késői hajtásánál, Morris eszméinek és technikájának egy kevésbbé geniális folytatójánál, Walter Cranenél. Aki nem is látta kollektív kiállítását, amellyel 1900-ban épen ebből a csarnokból indult el két világrész meghódítására, elvétve bizonyára látta már dolgait, egy-egy rajzát valamelyik iparművészeti folyóiratban. Szövetmintáit, könyvdíszeit, az lij Idők címlapjáról ismert liliomos karcsú leány-alakját, exlibriseit, Homér-illusztrációit, stuccodíszeit, ablakterveit, vagy bútormintáit, valamit, amiben az ő allegorikus, életet, halált, örömet vagy fájdalmat hirdető széles vonalai élnek. Vagy legalább azt, ami mindezeknél becsesebb, az ő bájos és naiv meséskönyv illusztrációit. Valószínűleg még az önök emlékezete mélyén is ott élnek, úgy, mint az enyémben: ezek a törékeny bájú mesevonalak, amelyek összeolvadtak bennünk a Grimm- testvérek kedves regéivel. Az a fölényes ceruzavezetés, amely örökre felejthetetlenné teszi Jancsit, Juliskát, a borzasztó pápaszemes Holle asszonyt, Hófehérkét és a libapásztorlánykát, akinek hosszú haját, ruhája fodrát pajkosan kapja el a szél. Ez a naiv, gyerekesen bátor művészet Gordon Craighen keresztül úgyszólván az egész angol mese-illu
