Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)

de nyugodt vonal, amely nem cifraság, nem pompa, hanem csupa célszerűség. A betű hat, a bőr hat, a papiros hat és mindez a vonalnak és a festésnek természetéből fakad. Csak az anyag és a vonal, csak a könyv rendeltetése és a célszerűsége adja meg a báját és semmi sem abból a dagályosságból, abból a tűi díszítettségből, abból a hivalkodásból, mely a késői renaissance után fejlődött francia műipart oly célszerűtlenné teszi. És amilyen a könyvük, olyanok az üvegjeik, a bútoraik, a tapétáik, a szőnyegeik, az ékszereik. Ok teremtették meg Ruskin igéi szerint Morris vezérségével nemcsak az iparművészetet, de annak alapgondolatát is: hogy csak egyféle szépség van és ez az, amely a célszerűségben rejlik. Csak egyféle dísz van és ez az, amely az anyagból önként adódik. És csak egyféle művészet van, az, amely az életet szebbé teszi.

De vájjon miért szociális művészet ez? Könnyű volna erre azt felelni, azért, mert ők Ruskintől kezdve mindannyian szocialisták. Morris is, Burne Jones is, elkésett tanítványuk Walter Crane is, szóval, tollal, rajzónnal, ecsettel harcolnak a munkás jogaiért. Könyvekben, röpiratokban, népgyűléseken hangoztatják, újévi kártyákon, szocialista lapok májusi számaiban, egy-egy naptáron, írótömbön, szalag-frizen millió allegorikus rajzzal hirdetik és