Nádai Pál: Az angol szociális művészetről (Az Orsz. Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1910)

világ, mely finom liliomokat, oroszlánosán büszke napraforgókat jelentet meg álmaikban. Egyfelől a brutális, nyers erő és az izmos tenyér, — másfelől az Artus király mondája, a Grál-legendák, ezek a régi-régi breton regék arról a titokzatos szent tálról, melyben Krisztus vérét őrzik. Hitetlen ember szeme azt meg nem pillanthatja, de aki istennek tetsző cselekedetet művel, részese lesz a nagy misztériumnak.

Ezek a kemény műhelymunkában egyesült angolok egy kék romantika fényében éltek. Miért? Nem tudok rá hamarosan más feleletet találni, mint hogy angolok voltak. A Hódító Vilmos népe ez a faj, mely keveréke a szásznak és normannak, amely szívós, mint a germán és ábrándozó, mint a román. Amely dacos és szentimentális tud lenni, amelyben van valami Észak komorságából és Dél gráciájából, amely adta a világnak e kettőnek nagyszerű poétáját: Shakespearet. Vegyenek a kezükbe egy könyvet, amelynek betűit talán Morris metszette és kötését talán a még ma is élő Cobden-Sanderson csinálta abban a műhelyben, a Kelmscott Pressben, mely a modern könyvcsinálást megteremtette és mondják meg, vájjon lehet-e pompásabban összehangolni a régiesség varázsát a modern ember szükségletével. Erő és könnyűség van egy ilyen könyvben, kevés,