Fábián Gyula: A népi szövés művészete (Az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1911)

6

szegénynek valami jó magas fára kellett felmászni és onnan eregetni a fonalat. A sodrásnak ez a primitiv módja, némely vad népnél még ma is divatban van. Grothe megemlíti, hogy a jávai benszii- löttek még most is így készítik a fonalat.

Ez a sodrási mód, természetesen nagyon kényelmetlen volt.

Hogy a fonalkészítő asszonynak ne kelljen a fa tetején ülni akkor, mikor fonalat sodor a gondos és figyelmes férj, kiokoskodta számára az orsót.

Ennek az eszköznek két része van. Az első az ősi nehezék, a másik pedig egy nyél féle, mely a nehezéken át van dugva. Az orsó végére hurkolják a fonalat, azután megpörgetik. Ez forgásba jön, — (ifiozereg,» — sodorja a fonalat. Mikor ez már elegendő hosszúságú, akkor fölcsavarják az orsó nyelére, a végére hurkot vetnek és a művelet újra kezdődik.

Hogy a fonalkészítés még gyorsabb legyen, kerekes rokkát használnak. Itt lábba] kereket hajtanak, melynek tengelyében forog az orsó és sodorja a fonalat.

Sokféle anyagból állíthatunk elő fonalat.

Legismertebb: a kender, a len, a pamut; a gyapjú, a selyem ; az arany és az ezüst.

Ezeknek az anyagoknak nagy részét maga a nép