Fábián Gyula: A népi szövés művészete (Az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1911)

Azokat a dolgokat iparkodik kifejezni, a melyek között él, főképen mikor azok létével, megélhetésével függnek össze. A természetben látott dolgok jelennek meg a legprimitivebb rajzolatokban. Látjuk a vizet (hullám, vagy zeg-zugos vonal által kifejezve); az emberi alakot; az állatokat: a teknősbékát, a kutyát, a madarat; a növényeket: fát, virágot; — szóval mindent, a mi az emberrel szorosan összefügg, vagy közvetlen környezetében található.

Ezek a primitiv jelek, a mint már említettem, gyakran mitikus vonatkozásúak.

Az ősi vallás u. i. a természetimádásban gyökerezvén, a természet erőit jelekkel, ábrázolásokkal iparkodik kifejezni, épp úgy, mint a természeti tárgyakat. Ezeknek a jeleknek ősi voltuk oly nagy, hogy a legszélesebb körben el vannak terjedve. A nép, a mely mint motívumokat, ezeket a szimbolikus jeleket díszítéseiben ma is használja, de most már jelentőségüket nem ismeri. Hajdan ezek a jelek valamely rituális czélra szolgáló szövetet díszítettek, ma már csupán mint diszítő-motivumok szerepelnek a nép mindennapi használatra szánt tárgyain.

Némely szövetnek még ma is megmaradt az ősi vallásra, rítusra, szokásra emlékeztető jellege. P. o.

*5