Fábián Gyula: A népi szövés művészete (Az Országos Magyar Iparművészeti Muzeum ismeretterjesztő előadásai, Budapest, 1911)

Vegyünk három fonalat hosszában (lánczfonalak), illesszünk ezek közé másik hármat (bélfonalak) úgy, hogy az első bélfonál az első láncz fölé, innen a második lánoz alá, a harmadik fölé; a második bélfonál az első láncz alá, innen a második fölé, a harmadik alá kerüljön ; a harmadik bélfonál pedig ugyanazt az utat fussa meg, mint a melyet az első, — látni fogjuk, hogy ez a hat elem már képes arra, hogy ilyen módon összefonódva, szét ne hulljon, hanem egy kis darab szövetet alkosson.

Ez a szövés lényege, a szövés elve.

Ebből következik a szövetnek az a jellemző vonása, a melyről már említést is tettem, hogy a szövetben a szálak mindig derékszög alatt kötik egymást.

A szövés legősibb formája a fonás.

Itt egy kis figyelmet kell szentelni a fonás szónak. Ezt most abban az értelemben használom, a melyet a kosárfonásnál, sövény készítésnél stb. szoktak venni.

A fonás és a szövés tulajdonképen egy és ugyanaz a művelet. A fonás föltétlenül ősibb a szövésnél, mert puszta kézzel, minden más eszköz segítsége nélkül is kivihető.

Fonás alatt azt értjük, mikor az ember puszta kézzel, hosszában álló vesszők közé újabb vesszőket fon be. A hosszában és a keresztben álló vesz-