Vasművesség (Budapest, 1932)
Dr. Bárány Istvánné - Dr. Oberschall Magda: A régi vasművességről
A XVIII. századi vasművesség vezető szerepét Franciaország tölti be. Míg a renaissaneeban a súlypont a germán népeken volt, a barokkban Franciaországban találjuk meg a klasszikus megfogalmazását a monumentális vasrácsnak és rácsos kapunak, melyek mindinkább kezdenek a vasművesség főfeladatai lenni. Miért van és miben áll Franciaországnak ezen elsőbbsége ? Ennek megokolásánál kell néhány sort szentelnünk a vasrács praktikus és művészi jelentőségének. A rács önmagában véve csak egy geometriai forma: merev vasrudaknak párhuzamos sorakozása, melynek művészi hatása tulajdonképpen egy ellentéten alapszik; a nyugodt, stabilis belső kitöltésnek (a vasrudaknak) és a mozgalmas koronázó résznek hatásos ellentétén. A koronázó rész eredete is a védelmi jellegben van. Azért hogy a vasrács megmászható ne legyen, koronázták már a gótikában is lándzsaszerű, hegyes rudakkal, mely a késő gótikában fantasztikus, szövevényes dísszé válik s ebből származik a barokk rácsok felbontott formagazdagságú koronázó része. A francia XVIII. századi rácsok architektónikus alapgondolaton épülnek fel, melynél a rudak párhuzamos sora játszik elsőrendű szerepet s e köré csoportosulnak a plasztikusan kiképzett virágdíszek, ro- caille és kartusformák, csak kísérve, de nem elnyomva a rács struktív, architektónikus jellegét. Ezzel ellentétben a német XVIII. századi rácsoknál a gazdag dekoratív formák tömege elárasztja a tektonikus rudakat és az eredeti rács jelleget háttérbe szorítja. Miután Franciaországban van kiegyensúlyozva a vasrácsnak praktikus és művészi értéke, ezért halad Franciaország a XVIII. századi vasművesség élén. A nagy francia kastély- és hőtelépítkezések bőven ellátták munkával a vasműveseket. A kastély kertjét elől lezáró «grille d’honneur», az erkélyrácsok, lépcsőkorlátok, ablakkosarak jönnek itt elsősorban számításba, s a XV—XVI. században oly nagy szerepet játszó zárak és ajtókopogtatók művészileg jelentőségüket vesztették. Az elgondolás, a terv magasabbrendfi művészete itt is a nagy dekoratív művészek feladata volt, míg a seeundair jellegű kivitel a lakatosoké. Látjuk, hogy itt már a tervező művész s a kivitelező mesterember határozottan kettéválnak. A régence- korbeli nagy művészek mintakönyvei, Jean Bérain, Dániel Marót és Francois Blondel munkái, gazdag metszetillusztrációkkal ellátva, elárasztják az egész piacot és pontos leírással szolgálnak egy «grille d’honneur» vagy erkélykorlát művészi és praktikus követelményeiről. A XIV. Lajos korabeli vas- művészetnek pompás példája a Chateau de Maison két vaskapuja, melyek ma a Louvreban vannak. Valószínűleg Jean Marót tervei szerint készültek és a kissé nehéz XIV. Lajos korabeli formáknak gazdag tárházát szemléltetik. A legtökéletesebb francia rácsozat a nancy-i Place de Stanislas-t díszíti és XV. Lajos idejéből származik. Készítője Jean Lamour, Lesczynski Staniszló lengyel király műlakatosa volt. Ez a Place de Stanislas a barokk térkiképzés szempontjából is nagyon érdekes. A köréje csoportosuló épületek mind egy és ugyanazon építész tervei szerint készültek s a térbe torkolló főútvonalakat zárják el Lamour rácsai. A párhuzamos rudakból alkotóit alaprács, felül és alul, könnyed rokokó díszbe megy át, melyek helyenként aranyozva vannak; a közepét is növényi elemekből stilizált, finom ornamentika szakítja meg. Valóban a francia művészet két fő elvének, a «raison»-nak és «grace»-nak, azaz a szimmetria, céltudatosság, célmegfelelés, másrészt a finomság és eleganciának tökéletes harmóniája ez a munka. Ezzel szemben a XVIII. századi német típusú vasrácsnál — amint már előbb említettük — az architektónikus alapgondolat megvan ugyan, de nem áll egyenes arányban a díszítőelemekkel, melyek túlsúlyban vannak és rendszertelenül árasztják el a párhuzamos rácsszerkezetet. Tipikusan germán barokk dekoratív forma az, amit «Laub und Bandelwerk»-nek neveznek s amely fellelhető az 1715—45 közötti években Közép-Európának minden iparművészeti emlékén, porcellánon, fajánszon, üvegen, bútoron és vasmunkákon egyaránt s amely az osztrák-magyar Mária Terézia bútoroknak fő díszítő eleme. Szóval leírni nehezen lehet: szalagokból és indákból alkotott szövevényes de szimmetrikus dísz ez, virágokkal, állatalakokkal, váza- és kartusformákkal gazdagon élénkítve. Pompás példája ennek a vasrácsok köréből az augsburgi Heiligenkreuz- templom szentélyrácsa, Ausztriában a gráci dóm szentélyrácsa, a bécsi Belvedere kapuzata s a híres schlosshofi vasrácsok. Mindezek a XVIII. század első feléből származnak. A XVIII. század közepétől kezdve a «Laub und Bandelwerk» formák helyébe a rocaille-formák kerültek a vasművességben is; ezek eleven, mozgalmas gazdagságukkal megbontják a rács merevségét s az egészet egy organikus, hullámzó felületté változtatják. Jellemző példák a mannheimi Jezsuita-templom rácsa (1755), a salzburgi Peters- kirche rácsozata és a német vasművesség legtökéletesebb emléke, a würzburgi Rezidenz rácsai, melyeknek rokokó részét J. G. Oegg készítette 1746-ban Balthazar Neumann tervei nyomán. Ezen a rácsozaton a rokokó formák szabadon csaponganak, helyzetük nem oly megkötött, mint pl. a nancy-i rácsokon s a koronázó rész különösen puha és mozgalmas. Hőver: Das Eisenwerk c. munkájában találóan jellemzi őket «... sie erscheinen wie in einer momentanen Bewegung plötzlich aus den flüssigen Zustand in den festen übergegangen und erstarrt zu sein». Ennek a felbontott, dekoratív formákkal elárasztott vasrácstípusnak legszebb példája és legvégsőbb konzekvenciája Magyarországon az egri vármegyeház két kovácsoltvaskapuja, melyek 5
