Magyar himzések kiállításának leiró lajstroma (Budapest, 1918)

Bevezetés

szőnyegek, bársonyok — és a ragyogó féIfa]ánszok tiszta vörös, kék, zöld színeikkel fehér alapon. A legszebb félfajánszok a falburkoló csempék, melyekből nagy felületeket borító mustrákat raknak össze ; díszítésük kapcsolata a textilmustrákkal tehát közvetlen és természetes.

Rámutattak arra, hogy ez a török keramika a nyugati selyemszövésre két irányban is befolyást gyakorolt : egyfelől színösszetétel dolgában, amennyiben a tarka velencei bársonyok — zöld-kék-piros mintával fehér vagy zöld-kék-febér mintával piros alapon — e tekintetben a félfajánszok testvérei ; másfelől formakincsével, melynek egyik főeleme, a «török virágok» — szegfű, tulipán, jácint — behatol az olasz és spanyol selyem- szövésbe.

Ennyi érzésbeli rokonság mellett a nyugati reneszánsz és a török művészet párhuzamos hatásának semmi akadálya sem lehetett. Mi sem könnyebb, mint rámutatni hímzéseinkben e kétféle hatásra, egyrészt a gránátalmákra, a néha még egészen gótikus levelekre, az indadíszítésekre, másrészt a tulipánok és szegfűk sokaságára.

Ha mármost a reneszánsz-motívumokat vizsgáljuk, feltűnik, hogy úri hímzéseinkben ezeknek csak egészen korlátolt választékával találkozunk. Az olaszoknál százféle változatban mutatkozó gránátalma nálunk egyhangú motívum s végül egészen sematikus, háromgerezdes idommá válik ; az akantuszlevél csak műhelymunkákon fordul elő ; a fürtös és leveles szőllőindák és egyéb ujjas levelek, melyek pl. Burato mintakönyvében (libro