Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 10. (Budapest, 1967)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Héjjné Détári Angéla: A Metamorphoses témáinak barokk változatai az Esterházy kincstár elefánt agyarán

Indulnak, befödik fejüket, s övüket kibogozzák, s hátrafelé, mint szólt a parancs, köveket hajigálnak. És a kövek (hinnéd-e, ha nem tanúsítja a régmúlt?) már a keménységük levetik, már nem merevek, már lassan lágyulnak, lágyan formába simulnak. Nem telt hosszú idő, s a kövek, miket isteni szóra férfiukéz hajított, öltöttek férfiu-arcot, és mit a nő hajított, abból kélt újra az asszony. Innen durva nemünk, munkát-bajt tűrni megedzett, így bizonyítjuk örökkétig, hogy honnan eredtünk." (Ovid. Met. I. 379 — 383, 393 — 394, 398—402, 411—415.) 9. jelenet: Az első átváltozás ábrázolás után Apollo történetét eleveníti fel: Phoebus Apollo mezítlábas, tunikás fiatal férfialakja előrenyújtott baljában íjját tartja. Python a sárkány tátott szájjal közelít felé, melyet ő lenyilaz: ,,így, hogy az épp medrébe vonult víztől mocsaras föld újrahevült a magas napnak sugaras melegétől, számtalan új lényt szült ; részint fölidézve a régi formákat, részint új szörnyeket ontva világra. Téged is akkor szült, kelletlen bár, te hatalmas Python, új népnek riadalmas, még sosem ismert sárkányt : oly nagy részt fedtél el hosszan a bércből. Ezt meg az íj viselő isten, ki nyilát azidőig másra se, csak dámvadra, szökő zergékre szögezte, ölte meg éppen ezer nyíllal, hogy csaknem üres lett tegze, amíg feketült sok sebből folyt ki a méreg." (Ovid. Met. I. 434—444.) 10. jelenet: Ismét Apollo történet, s ismét metamorphosist ábrázol: lepellel övezett fiatal, meztelen nőalak, Daphne fut felemelt karokkal, melyek már faággá változtak. Utánanyúl feléje futva az ifjú isten (10. kép): Daphnéért lobogott legelőször lánggal Apolló, mit nem a véletlen, de Cupido vad dühe gyújtott. Épp miután lenyilazta a délusi isten a sárkányt, S lám, szeret ez, s a szerelmes-névtől is fut a másik, Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az űző, mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével, most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével. Elsápadt a leány, erejét veszítette a gyötrő vad rohanásban; a Peneos habjára tekintve, „Ments meg, apám," így szól „folyamok ha van isten-erőtök! Túlsággal tetszem; hát nyílj meg, föld, vagy a testem változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem." így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste, zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte. Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá; s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben; arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi. '(Met I. 452—454, 474, 540—552) 7o ' ;»