Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

4. kép. Ezüst doboz, 1847. (7,7x 18,5x5 cm) Silberdose, 1847. talataink alapján nyugodtan feltételezhetjük, hogy még az egyszerűbb tárgyaknál sem alkalmazta a gépi munkát. A korabeli ezüstművesek ugyanis — visszatérve a keresztelő érmekre — vagy maguk állították elő préssel a korong alakú belső részt, vagy Bécsben vásárolták mint félkészárut, s csak a keretelést készítették itthon. Szentpéteri valójában azt akarta, hogy a kézi munka ismét elfoglalja egykori magas rangját, és olyan megbecsülése legyen mint a korábbi évszázadokban volt. S ezt a törekvését még nemzeti jelleggel is övezte, mondván, hogy a magyar nemzet fényét és dicsőségét kívánja ezzel emelni. Szentpéteri azonban egy egészen speciális területen igyekszik a kézi munkával mint emeltyűvel, a magyar ötvösség művészi színvonalát biztosítani, vagy pontosabban: visszaszerezni. S ez a speciális terület a dombormű. Különös és új dolog ez, legalábbis a XIX. században. Korábban tényleg voltak ötvösök, akik domborműszerű díszítésekkel próbálkoztak, gondoljunk csak Hann Sebestyénre, de egész domborművek megalkotásával egyik sem kísérletezett. A vázolt körülmények között Szentpéteri törekvése tehát újdonságnak és különösségnek számított, amely párját ritkította. Kimondatlanul is az a szándók húzódott meg eme törekvés mögött, hogy valami különleges újdonsággal kiváljék a korabeli, egyébként sok jónevű ezüstműves közül. Egyéni, pusztán túlzott szubjektív önérzetnek, öntudatnak gondolhatná ezt a szemlélő, ha nem lennének kimutathatók azok a társadalmi gyökerek, amelyek szükségszerűvé tették. Úgy vélem, abban a tényben, hogy Szentpéteri mint művész, nem azokkal a tárgyaival akart kitűnni, amelyeket más ezüstműves is készített — hiszen kancsók, tálak, kanalak és egyéb használati eszközök