Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 7. (Budapest, 1964)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM — MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Horváth Vera: Az 1885. évi országos általános kiállítás iparművészeti jelentősége

eredményezett a közös vámterület, amelyben a magyar iparral szemben a több évtizede állami támogatást élvező, védővámokkal is segített osztrák ipar egyes magyar iparágakat csaknem teljesen megsemmisített, másokat kis híján tönkre juttatott. A közös vámterület mellett azonban legalább olyan súlyos a második ok, Magyarország tőke- és hitelhiánya, a magyar pénzügyi politika elégtelen működése, amely a meglevő iparok korszerű színvonalra fejlesztését, új iparágak megszervezését évtizedeken keresztül tette lehetetlenné. Mindez természetesen vonatkozik a nagyüzemi úton előállított iparművészeti termékekre is, mint a porcelán, majolika, üveg- és elsősorban a textiltermékekre. Más iparművészeti ágban — ilyen az ezüstművesség — a hanyatlás ugyancsak az előbbi okokra vezethető vissza. A régi előállítási mód, a vert eljárás helyét új foglalta el, az ezüstműves azonban tőke hiányában berendezését nem tudja korszerűsíteni, ezért a beáramló olcsóbban, gépi úton előállított osztrák áruval szemben alul marad. A magyar művészi kézművesek nem az osztrák és cseh kézművesekkel, hanem a nagyüzemi úton előállított művészi iparcikkekkel szemben vesztették el piacukat. Tovább nehezítette a művészi kézműiparok helyzetét a hagyományos céhes szervezet eltörlése, mint erre Mudrony Soma

12 mutat rá. Az ipar eddigi hármas rótegeződése: mester-legény-inas, további két réteggel bővült: egyik a szaktudás nélküli, de tőkével rendelkező vállalkozó, másik a szaktudás nélküli segédmunkás. A céhes ipar felszámolása után az első helyen a vállalkozó áll, a mesterből, ha műhelyét nem képes fenntartani, szakmunkás vagy művezető válik, a segédek szintén szakmunkásként helyezkednek el, az inas pedig ugyanolyan segédmunkássá válik, mint az utcáról bejött minden előképzettséget nélkülöző ember. Az inas elől a haladás minden lehetősége el van zárva, az iparoktatás szervezett formája 1859—1882-ig szünetel. A kiállítás időpontjában az ipar és vele együtt a művészi iparok problémája már kimozdult a holtpontról. Az eltelt több mint 20 oktatás nélküli év súlyos következményei jól lemérhetők a „jelentés" azon részeiben, amelyekben az iparosokat továbbtanulásra, művészi ízlésük fejlesztésére, rajztermek, kiállítások látogatására buzdítja. A kiállítás összegezi az eredményeket és hibákat, lehetőséget nyújt, sőt kényszerít az összehasonlításra, bírálatra, felébreszti a versengés szellemét, ami a továbbfejlődés előfeltétele. Kiemelkedő jelentőségét a magyar iparművészetben az biztosítja, hogy anyagára támaszkodva kezdi meg működését az Iparművészeti Társulat, indítja el tudatosan a magasabb művészi célkitűzések megvalósításáért vívott harcát, és ezzel a korszerű iparművészeti fejlődést. ,2 „Iparpolitikai Tanulmányok a hazai ipar emelése tárgyában" című művében,