Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

I. TANULMÁNYOK AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIBŐL - Cs. Katona Imre: A szendrői ref. egyház XVIII. századi nyomott úrasztalterítője és a hazai nyomás fejlődése a XVII—XVIII. században

tek. Az indigó használatát, amelyről azt hitték, hogy marja a szövetet, helyenként még 1664-ben is tiltották. Valószínű, hogy éppen e tilalmat akarták kijátszani azzal, hogy az indigót buzérral keverték, így az indigó jellegzetes kék színét elvesztette. Különösen Nyugat-Európában volt elterjedt — még a későbbi XVII—XVIII. században is, e két festék keverése, ott, ahol a buzér jelentőségét korán felismerték. Ebben a XVIII. században a franciáké lett a vezető szerep, bár Colbert (1616—1683.) már 1666-ban minden erejével támogatta a dél-francia buzérültetvényeket. Ezek előrebocsátása után rendkívül érdekes Kamuthy Zsuzsanna említett lajstromában található, egy másik nyomott, kelengyére vonatkozó adat : „veres skarlát niomtatott hosszú farkú zoknia" . . . Szabása, a „hosszú fark" egykori francia navarrai viseletre mutat. Az a körülmény pedig, hogy mintázása dúc segítségével, tehát nyomás útján történt, arra enged következtetni, hogy ez a darab a dél-francia ,,Hugenots", a Dordogne és a Cognac grófság vidékéről való, tehát arról a területről, ahol a francia protestáns emigráns takácsok ebben az időben meghúzódtak. Ezek voltak ugyanis a technikai értelemben vett kékfestés úttörői — vélekedik Borsodi Béla. Ebből az egy adatból azonban helytelen, ha arra a következtetésre jutunk, hogy a kékfestés meghonosítói nálunk is e menekült hugenották közül kerültek ki. Ellentmond ennek többek közt az is, hogy hazánk akkori társadalmi és politikai viszonyai nem nyújtottak olyan kedvező feltételeket, több más, a polgári fejlődésben élenjáró nyugati állammal szemben, hogy e menekült hugenották itt biztonságban érezhették volna magukat. Másrészt a „hosszú farkú" szoknya divatja sem köthető kizárólagosan Dél-Franciaország területéhez. Olaszországban, de a nyugati államokban is egyaránt elterjedt volt ebben az időben, sőt Oroszországban is megtalálhatjuk a XVII. század második felében. A Bethlen- család bonyolult külföldi kapcsolatai során juthatott e kelme hazánkba. A hugenották szétszóródása Európa nyugati államaiban egy fontos eseménnyel kapcsolatos, — amikor a velencei köztársaság 1685-ben felmondta a zürichi kantonnak a köztársaság területén megtűrt svájci kálvinisták protektorátusát. E jelentős, a hugenották sorsára mélyen kiható mozzanatot megelőzően nálunk Magyarországon is szóba kerültek a magyarországi protestáns egyházak kérdései, azok tagjainak üldöztetése, mely különösen 1671-től kezdve, de korábban is nagy erővel folyt. Az 1681-es soproni országgyűlés már elvben enyhítette ezeket az üldöztetéseket, de gyakorlatilag ezután sem változott a helyzet. A protestáns egyházak ellen folyó hajszát ez az országgyűlés sem enyhítette. A Habsburgok protestáns-gyűlölete eltiport minden olyan megnyilvánulást, mely a monarchia feudális pilléreit ostromolta. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy csak kevéssel vagyunk a Wesselényi—Zrínyi— Frangepán—Nádasdy ellenállási mozgalom megtorlása mögött. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy 1685 és 1750 között, sőt még a későbbi időkben is a Dunántúlon, különösen Nagyvázsony, Keszthely és Pápa környékén, de ugyanígy Óbudán is — a magyarországi kékfestés klasszikus helyein —, sok francia, olasz és német név bukkan fel, köztük több kékfestő. Ezek az idegenek a magyar kékfestés meghonosítói. Nem látszik azonban valószínűnek, hogy ezeknek közük lenne a hugenottákhoz. Ugyanis a hugenották szétszóródása nem lehetett egy évszázadig tartó folyamat, márpedig ezeknek az idegen mestereknek a letelepedése sokhelyütt csak a XVIII. század második felére esett, amit a kékfestő ipar fellendülése, az